Könnyedén föltúrhatnánk a hírt. Nem kellene túlságosan mélyre ásni, titokzatos vájatokban keresgélni, kikaparhatnánk - az MSZP-sek megfogalmazásával élve - a júdáspénzt, előkerülhetne a mélyből sok egyéb tisztátalanság: fölrobbantott MDF-frakció, belső bomlasztások, alapítványok, előkerülhetnének a mélyből, amik csak oda valók, elsüllyedt székházak és megtévesztett Antall-hívők, szólhatnánk az élet nagy oda-vissza váltásairól, arról, hogy milyen érzés egyik nap Csurka Istvánnal parolázni, a másikon Orbán Viktorral, s ahogy ásnánk lejjebb, egyre lejjebb, rétegről rétegre, úgy sejlenének föl már letűnt korok, emlékezetes tévéviták, kurta-furcsa mosolyok, és igen, megint Csurka István, aztán előjönnének az agyonrágott csontok, felszínre hozhatnánk sok egyebet, míg át nem fúrnánk magunkat a másik oldalra, de hát minek is? Nem történt más: összenőtt, ami összetartozik.