A kormányok betegei az egészségügyi miniszterek
A pénzügyi mellett az egészségügyi tárca élén cserélődnek a leggyakrabban a miniszterek. A rendszerváltás óta Rácz Jenő a kilencedik minisztere az ágazatnak, amelyben állandósult a pénzhiány, a torz struktúra okozta folyamatos lépéskényszer. A világmegváltó egészségpolitikusokkal és rendszerjavítgató reformkoncepcióikkal lassan már Dunát lehetne rekeszteni. Akkor mégis: mi a probléma, ki a felelős a lakosság számára egyre drágább, de nem javuló színvonalú ellátásért?
Az Antall-kormány idején még a legstabilabb tárca volt az egészségügyi. Azóta is Surján László, jelenleg a Fidesz európai parlamenti képviselője az egyetlen, aki négy évig kitartott a székében. A volt patológus a KDNP elnökeként került posztjára. Az akkori koalícióban a mérleg nyelvét betöltő párt politikusának nevéhez sok minden köthető. Minisztersége idején vált lehetővé vállalkozások működése az egészségügyben, az önkéntes pénztárak alapítása, ekkor vezették be a háziorvosi rendszert, a taj-számot és a teljesítményelvű kórház-finanszírozást. Surján szerint az a legfőbb baj, hogy az akkor megkezdett folyamatokat az utódai nem folytatták, vagy azért, mert kevés időt töltöttek a tárca élén, vagy azért, mert egyáltalán nem akarták folytatni.
A Horn-kormány első egészségügyi minisztere, a 2000-ben elhunyt Kovács Pál új programmal lépett színre. Ő a környezet-egészségügy fejlesztését ítélte a legfontosabbnak. Tény: a poszton lévők kiszolgáltatottságával ő szembesült először, amikor kiderült: az ágazatot súlyosan érintő Bokros-csomag nélküle készült. A programot jóváhagyó kormányülésen lemondott.
Utóda, Szabó György közgazdász nem kívánt lapunknak nyilatkozni. Húsz hónapos miniszterségéhez kötődnek a kórházbezárási tervek, s az emiatt kirobbant tüntetések.
A helyébe 1996-ban politikai államtitkára, Kökény Mihály lépett. Reformlépésként az egészségügyi, valamint a nem dohányzók védelméről szóló törvény fűződik a nevéhez. Második miniszterségének súlyos kudarca (2003-2004), hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a gyógyszerárak 15 százalékos csökkentéséről szóló jogszabályt. Ezt követően a gyógyszerpiaci béke újrateremtése nélküle zajlott, a kormányfő a kancelláriaminiszterre bízta a feladatot. A két miniszterséget is megélt politikus vallja, hogy az ágazat nagyon kiszolgáltatott a politikának. Állítja: lehetne az egészségügy sikertörténet is, hiszen a különféle kormányok között a célmodell tekintetében nem, csupán a kivitelezésben voltak különbségek. A minisztereknek azonban sok problémájuk adódott a saját frakciójukon, illetve a kormányon belüli érdekérvényesítéssel. Példaként Mikola Istvánt, az Orbán-kormány második egészségügyi miniszterét említi, akit kétszer is leszavazott saját frakciója. Az efféle kudarcból neki is kijutott: miközben a Medgyessy-kormány minisztereként ádáz csatát vívott a kormányzati döntésekért (gyógyszerpiaci szabályozás, az irányított betegellátás országos rendszerré fejlesztése), a frakció és a kormány is kihátrált mögüle.
Gógl Árpád, az Orbán-kormány első egészségügyi minisztere szerint az általában orvosból lett tárcavezetőket eleve megtéveszti, hogy addigi félfeudális, tekintélyelvű világukból kerülnek a bársonyszékbe, ahol azután már semmi sem úgy működik, mint ahogy azt korábban megszokták. Míg a kórházi rendben a vezető orvos diktál, addig a politikai döntéshozatalkor hiába egyezik meg a miniszter és az apparátusa egy-egy jó ötletben, mert a javaslat átmegy az egyeztetési folyamatokon, és mire visszaérkezik a hivatalba, kiderül, hogy az eredeti szándék megvalósíthatatlan. Ugyanez a helyzet a kormányzaton belül, ahol a pénzügyi szféra diktál, a vitákban pedig az egészségügy rendre alulmarad. A volt miniszterek közül egyetlenként vallja: "ma már tudom: nem voltam miniszternek való".
- A miniszterváltáshoz az apparátus is rendre hozzájárul, hiszen olyan, mintha érdekelt lenne a gyakori minisztercserékben - vélekedik Rácz Jenő, aki tavaly november óta tölti be a posztot. Hiába van a miniszternek a választási győzelem után programja, annak megvalósításával előbb az önkormányzati választások, majd a költségvetési korlátok miatt kell várnia. A rákövetkező évben pedig a minisztert már le is váltják, mert addigra kiderül: nem csinált semmit. A választások előtti években pozícióba kerülőket pedig megint a politika köti gúzsba.
- A rendszerváltás időszaka óta voltak sikertörténetek, voltak kudarcok, egy biztos, nem sikerült megoldani az alapvető problémákat - véli Mikola István, az Orbán-kormány második, de a miniszterek közül a legtöbb konfrontációt kezdeményező szakpolitikusa. Vitatja, hogy az egészségügy nem sikerágazat. Szerinte igenis voltak és vannak sikeres történetek. Példaként említi az alapellátás és a gyógyszertárak privatizálását, de mint mondja: nem hallgatható el, hogy nincs rend az ágazatban. Ha valamit a politika eldönt, akkor annak végig kellene mennie a rendszeren. Ennek óriási akadálya, hogy az intézetek tulajdonlásán osztoznia kell az államnak a helyhatóságokkal. Pedig az ellátórendszer fölött szigorúbb állami kontrollra, a kormányon belül pedig nagyobb súlyra lenne szüksége az ágazatnak.
Csehák Judit, aki a Medgyessy-kormány tagjaként "ismétlő" miniszternek számított, e második ciklusban viszonylag hamar lemondott, amikor kiderült, hogy az ágazatnak juttatott ötvenszázalékos béremeléssel kimerült a rendszer reformkapacitása, másra nincs pénz. Nemrég úgy nyilatkozott, hogy a száz lépéses kormányprogramban örömmel fedez viszont fel egy sor olyan tervet, amelyet az ő idején és minisztériumában dolgoztak ki, de a megvalósításukra akkor nem kaptak lehetőséget. Csehák a rendszerváltó feladatokat a politikusok és a hivatalok helyett pártsemleges szakértői testületre bízná. Úgy, ahogy az nemrég Németországban történt, ahol a kormány saját népszerűségéből is áldozva, az ellenzékkel egyeztetett, független szakértők által javasolt reformot indított el.
