Valami, amit a bőrbe égetnek, vagy netán abból nő ki magától, mindegy, csak legyen levakarhatatlan és megkérdőjelezhetetlen. S ezután bukkanjak fel bárhol a világon, nyilvánvaló magyarságomat majd könnyedén le lehet olvasni rólam, segítségével bármikor el tudnak különíteni, megnevezni és kiemelni. Leszek, aki vagyok, ilyen egyszerűen. Akkor még nem is sejtettem, hogy létezik olyasmi, hogy Országgyűlés és kétharmados szavazatarány.

Azóta igazából csak a szótáram bővült, egyre elviselhetetlenebbül. Magyar ajkú román, rommagyar (a romániai magyar közkedvelt rövidítése), határon túli, magyarigazolványnyal rendelkező, visszahonosítható, a nemzeti vízum várományosa. A bőség most viszont nem a gazdagságot, nem a pontosság igényét jelzi, sokkal inkább a zavart, a nyelv tehetetlen kényszerét, mert bár szeretnénk beszélni valamiről, de lehetőleg annak megnevezése nélkül, mert az tudvalévően szerencsétlenséget hoz. Még több pénzt, még több rendeletet, még több bajt a fejekre. Fekete-fehér-igen-nem: ha kimondod, vesztettél.

Ezért is sokasodnak tovább a szimbólumok. A beszéd helyetti beszéd megannyi lenyomata, cifrasága és gesztusa. Mert többnyire gesztus van, és nem megoldás. Ötlet, és nem gondolat. De persze megtanultuk szeretni a gesztusokat. A gesztus szép, a gesztus emészthető, akár be is lehet rendezni, mint egy lakást. (Otthonnak azért még nem nevezném.) Most például 42 helyett húsz hónapot vesz majd igénybe a magyar állampolgárság megszerzése, és nem is kell mandinerezni a hivatalok között, mert egyablakos lesz az ügyintézés. A napokat sem kell számolgatni, léptéket váltunk, most már lehet években mérni az itt-tartózkodást. Munkavállalásra és tanulásra ugyan még nem jogosít a nemzeti vízum, a Duna-parton viszont már sétálgathat a kedvezményezett, sőt talán a sétahajókázás is belefér. Bizonyos szempontból már ez is megnyugvás. A lényeg viszont továbbra is sértetlen marad: csak annak lesz könnyebb, aki eddig is jönni akart. Aki, mondhatni, már amúgy is itt volt.

Ami eddig történt, abból inkább az látszik, hogy kinek, minek szeretné látni a politikai elit a határon túli célszemélyt. Milyen mondatokkal és szimbólumokkal írná körül. Mivé gyúrhatná, ha a formázás luxusát hirtelen rátestálnák az égi hatalmak. Hiszen most is sokkal inkább az égi nagyvonalúság látszik, mint a föld közeli realitás. Kiről beszélhetünk esetleg, és kit kell szép lassan elfelejteni. Kinek tenne ellenőrzött körülmények között gesztusokat. Kinek udvarolna, ha megfizetnék. És legfőképpen: kitől kérne bocsánatot, ha épp elszúrt valamit. Kinek zongorázna a Clayderman egy vadiúj bocsánatkérő show-ban, tömött sorok előtt, mint ahogy az az év elején Nagyváradon megesett.

A kívánatos magyar inkább csak úgy átlátogat, nézdegél kicsit, elérzékenyül a főváros fényeitől, elkeveredik a jó pesti masszában: boldog lesz és egynemű. Aztán kis idő múlva visszacsoszog. (Az időtartamon, lám-lám, alkudhatunk.) A kívánatos magyar vitrinben tartja magyarigazolványát, szülőföldjén boldogul, s ha lehet, neki a szülőföld csupa nagybetű, csupa érzés, még akkor is, ha már nem több puszta földdarabnál. Egy ismerős folt a térképen. A kívánatos magyar a titkos és védett aranytartalék, ami jó, ha van, de hozzányúlni, kezdeni vele valamit, netán igazából felbecsülni vagy leértékelni nem lehet, mert csak rongy ember költi el a jövőt. Igazából ki kellene tömni, de úgy, hogy még mozogjon. Mert akkor legalább megmarad, de a levest már nem rondítja össze.