A fülke népe
A fülke falára akkor még nem mobilszámokat írtak filctollal, hanem régi, szimpla hatjegyűeket. Húsz évvel ezelőtt többéves sorban állás után még a kivételezettek sem jutottak csak úgy ukmukfukk telefonhoz. Annak idején egy egész olimpiai delegációt ki tudtunk volna állítani a sorban állókból: válogatott csapattagok, világhírű sportolók, mint Guczoghy György, az EB-bajnok tornász, Kovács Péter, a kiváló kézilabdázó, vagy éppen kolléganője, a montreali bronzérmes Tóth-Harsányi Borbála, no meg a "fekete gazella", Raquel Chumpitaz, perui röpladás lány, aki ide jött feleségül, laktak errefelé. Mindnyájan zokszó nélkül vártak a sorukra a fülke előtt. Markukban izzadtra szorongatták az egy- meg kétforintos érméket, hogy a használati utasítás szerint bedobják azokat a megfelelő helyen, ami jó esetben gyufaszállal, rosszabb esetben pedig rágógumival volt eltömítve.
A fülkelét, pontosabban, a fülkében lét maga volt a reális szocializmus vagy mi a csoda. A fülkében lenni maga volt a kiszolgáltatottság, a bezártság, a fülledtség, a kibírhatatlan szaunahatás, főleg negyven fokban. Ordításunkat a sorban állók, ha akarták, ha nem - hallották. S mire végeztünk a beszélgetéssel, csavarni lehetett rólunk az átizzadt pólókat. Terka meg Luka bácsi meg is jegyezte egyszer, hogy kánikulában ide csak fürdőruhában szabad "lejönni" telefonálni. Majdhogynem füldugót is kellett magunkkal hozni, merthogy a szomszéd fülkéből jobban hallottuk, hogy mit beszélnek, mint mi a saját hangunkat. Nem is szólva arról, amit velünk próbáltak közölni az éteren át.
A telefon maga volt a pénznyelő automata. Ez különösen akkor volt izgalmas, amikor az ikerfülkében elkezdték püfölni szegény készüléket, amitől pedig a mi nagy nehezen kiküzdött vonalunk szakadt meg. De egy volt a lényeg. Volt telefonfülkénk. Pisiszagú és lepukkant, de a miénk.
Változtak az idők. Kezdetben kicsiny lakásainkban ikervonalat "kaptunk", aminek szintén megvolt a maga fülledt erotikája: a gyakori félrekapcsolások okán nemegyszer súlyos családi drámák, bimbózó szerelmek, halálos szakítások fültanúi lettünk akarva-akaratlanul. Ez lett abból a közösségi létből, amely annak idején még a fülke előtt sorban állók között alakult ki, mondhatnánk: "spontán szövődött".
Teltek-múltak az évek. Mára a fülke igazi moszkvai fílinget áraszt: értsd, itt sincs már telefonkönyv. Igaz, ma már nem elég egy- vagy kétforintos érméket levinni, ötvenessel kell kezdeni a tárcsázást. Az is igaz, hogy esténként nem kell már gyufával megvilágítani a töksötét fülkét, nagyvárosi fényárban úszik a kabin. A műtárgy előtt ugyanakkor már nem kígyóznak végeláthatatlan sorok, s a falra sem a vezetékes, hanem inkább a mobilszámokat írják fel.
A kabin üvegoldalán már úgynevezett fülkereklám működik, amitől Terka mindig megijed, mert szerinte a hirdetés akkor lendül mozgásba, ha ő óvatosan elhalad mellette. Legalábbis ő így érzékeli. Márpedig Terka szubjektív idealista, s a világ csakis akkor létezik, ha ő azt érzékeli. "Ez nem semmi" - sommázta véleményét Luka bácsi, amikor Terka egyszer kifejtette neki idevágó véleményét a világ és az ő személyes viszonyáról. Luka bácsi mindazonáltal leszólta Terkát, amiért nem halad a korral, s még mindig a fülkéből telefonál. "Nagy buta vagy te, Luka, ma már a fülkét vissza is lehet hívatni." "Na jó-jó, de honnan tudod, hogy mikor hívnak?". "Megbeszélem" - vágta rá Terka. "S mi van, ha nem hívnak?" "Akkor várok. Mindig olyan fülke számát adom meg, amelyiknek a csengése elhallatszik a Rozi vagy Joker teraszára is. Én megérzem, ha engem hívnak. Aki ezt nem érzi, az nem érdemli meg, hogy hívják" - bölcselkedett hősnőnk, majd eltűnt a telefonfülke homályában.
Tényleg neki csengettek.
