Az euró eddig nem tapasztalt megpróbáltatása is azt a hatalmas pofont érzékelteti, amelyet az európai projekt kapott, és amelynek hosszú távú hatásait nem is lehet azonnal felmérni. A brit The Economist, amely nagyon sok szigetországi polgár életérzésének hangot adva kezdettől fogva ellenezte mind az “alkotmányt”, mind az Unió belső politikai tartóköteleinek szorosabbra húzását, malíciózusan máris bevégeztetettnek nyilvánította az uniós alaptörvény sorsát. Érvelése szerint az integráció két alapító kulcsországának elutasítását nehezen tudja kiheverni az “alkotmány”. Ennélfogva kizárt, hogy a britek valaha is folytatnák a ratifikációs folyamatot, amelyet a francia és a holland nem egyértelmű üzenete okafogyottá tett. Egyébként sincs különösebb értelme a választókat egy olyan dokumentumról való szavazásra késztetni, amelynek jelenlegi formájában nincs valódi megvalósulási esélye. Elsősorban tehát a francia-német páros politikai bátorságán múlik, hogy beismerik-e most kudarcukat, vagy saját megaláztatásuk bevallásának elodázása végett több millió szavazót feleslegesen futtatnak (már ha a többi népszavazást tartó ország egyáltalán hajlandó tető alá hozni a kockázatokkal teli demonstrációt).

Ami az “alkotmány” sorsát illeti, valószínűleg igaza lesz az Economist-nak, és nem mellesleg a brit sajtó nagy részének, amely hasonlóan érvelt. Vélhetően abban is igazuk van, hogy ez nem is végzetes kár. A sikeres alkotmányok vagy bélyegnagyságú vékony füzetekben jelennek meg (Egyesült Államok), vagy terjedelmesebb esetben elérik egy árnyalattal vastagabb A6-os füzet méretét. Ha az alkotmányt utánfutóban kell cipelni, már nem jól kezdődik.

Viszont a messzemenő következtetések, amelyeket sokan levonni készülnek, igencsak elsietettnek tűnnek. Lehet, hogy a holland elutasítás valóban az euró negatív hatásaira adott választ is tartalmazza, de ettől függetlenül a népszavazás sehol sem az euróról szólt, főleg nem az EU-ról, mint intézményről, és még csak nem is a politikai integráció folyamatáról, hanem pusztán az EU “alkotmány”-tervezetéről. Nem lenne szerencsés, a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Aki ugyanis többet akar az eredményből kiolvasni, mint a lombárdiai kvázi-szeparatista Maroni, a liberális Economist, vagy a hazai, nemzetiként aposztrofált újságíróink, kiteszik magukat annak a vádnak, hogy politikai indokai szerint értelmezik az eredményt. Rendkívül összetett egy népszavazás mérlege, rengeteg árnyalattal jellemezhetők mind a nemek, mind az igenek motivációi. Ez még egyéni síkon is igaz, hát még sokmillió választópolgár döntésének tükrében.

A népszavazás mint demokratikus akaratnyilvánítási eszköz rendkívüli horderejű ugyan és aki hisz a demokráciában, nem léphet át rajta, de a tényekhez tartozik az is: valóságos üzenete meglehetősen korlátozott. Semmiképp sem fogható fel a rousseaui értelemben vett általános akarat megjelenülésének. Sokan azért szavaztak az “alkotmány” ellen, mert elegük van a kormányukból és a politikai elitet képviselő pártokból. Mások a neoliberális globalizáció beteljesülését látják benne, míg megint mások a szocialista polip szorító ölelésétől féltik országukat. Sok választó döntésében összetett, ellentmondásos érvrendszer jelenik meg. Ismert, hogy az “alkotmány” nem volt elkerülhetetlen szükségszerűség és megalkotásánál eleve abból indultak ki: elfogadásához 25 ország közös igenlő döntése szükségeltetik. Így most, a demokratikus és következetes döntés a projekt felfüggesztése lenne.

De ez semmiképp sem jelentheti magának az eurónak a temetését. Mi több, a politikai integrációnak is van jövője, még akkor is, ha a jelenlegi tervezett forma működésképtelennek is bizonyult. Az igazi kihívás most olyan struktúrák és megoldások kidolgozása, amelyek hívebben tükrözik a polgárok igényeit és elvárásait. Ide tartozik az is, hogy az új struktúráknak lehetőséget kell teremteniük arra, hogy az EU-n, mint átfogó politikai konglomerátumon belül is különböző intenzitású együttműködésbe kezdjenek országcsoportok. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a politikai elitek nehezen összehozott politikai konszenzusa (amelyet ilyen formában talán soha nem látunk többé), nem csapódik le a 25 ország választóinak millióinál. Úgy tűnik, reális az esélye annak, hogy az Unión belül kisebb országcsoportok alakíthatnak ki szorosabb együttműködést egymáshoz közel álló célok és értékek alapján.

A 25-ök ambíciójának indokolt visszafogása viszont nem jelenti azt, hogy kisebb csoportok az Unión belül nem alakíthatnak ki szorosabb együttműködést saját céljaik és értékeik alapján. Ebben a vonatkozásban mind az euró, mind a schengeni együttműködés sikeres példa. Egyetlen tagállamtól sem vitatható el annak joga, hogy az általa szükségesnek ítélt keretek között maradhasson az EU tagja. Az alapvető feltételrendszert mindenki vállalta a belépéskor, olyan elkötelezettséget azonban nem, hogy saját akarata ellenére, mások elképzeléseinek mentén haladva vágjon bele az együttműködés újabb és szorosabb formáiba. A klubtagság szabályait utólag megváltoztatni nem illik, de szerencsére nem is lehet.

Politikai indíttatású túlzással ugyanakkor nemcsak az “alkotmány” ellenfeleit lehet vádolni. A dokumentumot támogató politikai elit gyakorta mellékes témák előrángatásának hibájába esik. Csak így magyarázható, hogy a német-francia párosnak az “alkotmány” kapcsán a jelenlegi finanszírozás – és azon belül kiemelten a brit költségvetési visszatérítés – jutott eszébe. Ez bizonyára önmagában fontos és vitát érdemlő téma, csak nem az “alkotmány” ügye indokolja a napirendre tűzését. Az EU kritikusai többek között azt róják fel a politikai elitnek, hogy hajlamos saját politikai céljait az EU követelményei mögé bújva ráerőltetni a gyakran kelletlen választópolgárokra, (ami mellesleg nyilvánvalóan nem tesz jót az EU népszerűsítése ügyének). Lehet, hogy a francia és német vezetők a finanszírozási kérdéssel inkább választóik kedvében járnak, de azzal, hogy az “alkotmány” ürügyén állnak elő a kérdéssel, biztos, hogy nem az égetően szükséges nyílt és őszinte politizálást szolgálja. A francia és német motor üzemeltetői jobban tennék, ha valóban eltemetnék, ami kimúlt, és a választókkal való dialógusban arról beszélnének, ami még megszülethet és felnőhet.