Az 1946-ban született Arno Widmann pályája hatvannyolcas sikertörténet. Filozófiát tanul Adornónál Frankfurtban. Részt vesz a diákmozgalomban. Újságíró lesz, a berlini Tageszeitung alapítója. Egy ideig a német Vogue-nál dolgozik, majd a Berliner Zeitung főszerkesztője.

Widmann regényben is megírta ennek a generációnak a történetét. Igaz, nem sikertörténetként.

"A szeptemberi választásokkal - állapítja meg Widmann rezignáltan  egy május végén megjelent cikkében, amelyet a signandsight metazinnak köszönhetően angol fordításban is olvashatunk - véget ér a Berlini Köztársaság gyermekkora. Többé már nem a hatvannyolcas luxus-forradalmárkodók fogják a nadrágszíjat összehúzni. A kormány élére egy nő kerül (már ez is forradalom), aki az NDK polgáraként megtanulta, hogy úgy ússzon a gazdasági stagnálásban, mint hal a vízben. Neki majd nem kell a saját élettörténetével megküzdenie, amikor korlátozza az állampolgári jogokat."

"Milyen cseles a történelem - folytatja Widmann -, a Berlini Köztársaság megalapozását, a szociális piacgazdaság felszámolását, a háború újrafelfedezését, az állam bizalmatlanságát a polgárral szemben, a holokauszt historizálását a hatvannyolcasok végezték el. Ez fájdalmas volt nekik.

Épp kezdték fölfedezni a Szövetségi Köztársaságot, miután hosszú éveken, sőt évtizedeken át harcoltak ellene. Amikor 1968-ban föllázadtak, Habermas és Dahrendorf hiába igyekeztek megmagyarázni nekik, hogy a Szövetségi Köztársaság talán nem a lehetséges világok legjobbika, de mégiscsak az eddig legjobb német köztársaság. Egészen a nyolcvanas évekig tartott, amíg a hatvannyolcasok másképp kezdtek gondolkodni a Szövetségi Köztársaságról és a maguk szerepéről.

Az újraegyesítés rosszkor jött nekik. Épp megkötötték a békét a Szövetségi Köztársasággal, amikor az - bár még kevesen vették észre - haldokolni kezdett. A vörös-zöld hatalomátvétel megint csak nem a legjobb pillanatban történt a hatvannyolcasok számára. Az állam a tönk szélére jutott, a társadalombiztosítási rendszerek összeomlottak. Az országnak nem rájuk, hanem csődbiztosokra volt szüksége."

Widmann generációja búcsúzkodik, a negyven éves generációs harcosok harci lázban égnek. De az ősszel még egyszer választhatnak köztük a németek.

Az egyik oldalon sok tapasztalat, finom irónia, és lemondásból fakadó készség arra, hogy megtegyék, ami elkerülhetetlen. A másikon a "most végre mi jövünk" lelkesedése.

A negyvenesek csatadalt fújva temetik a szociális piacgazdaságot.

Arno Widmann