1996-ban a tizenegy éves gyógyíthatatlan gyermekét "halálba segítő" Binder Györgyi, 2005 januárjában a nevelőapját megölő Simek Kitti, februárban pedig a férjét önvédelemből leszúró Csonka Béláné kapott egyéni kegyelmet, és így börtönbüntetésük végrehajtását felfüggesztették.

1989 óta mintegy 1750 esetben hozott olyan döntést a köztársasági elnök, hogy a hatályos törvényeket alkalmazó és jogszerűen eljáró bíróság ítélete valamilyen okból igazságtalan, és ezt - a jogrendszerbe vetett hit megingatása nélkül - csak úgy lehet orvosolni, ha az elkövető az adott egyedi esetben mentesül a büntetés alól. Az említett három esetet nyilvánvalóan azért kísérte kitüntetett figyelem, mert olyan akut problémákat jelenítettek meg, mint az eutanázia vagy a családon belüli erőszak.

Binder Györgyi esetében a közvélemény 24 százaléka értett egyet a kegyelmi döntéssel. A parlament egy évvel a kegyelmi döntés után elfogadta az új egészségügyi törvényt, amely megfogalmazza a beteg önrendelkezési jogát, és a gyógyíthatatlan betegeknek hagy egy szűk mozgásteret a méltó halálra. Az így kialakult status quón az Alkotmánybíróság 2003-ban hozott határozata sem változtatott, az eutanázia kérdése pedig lekerült a napirendről. Binder Györgyi büntetőeljárása és kegyelme az eutanáziavita katalizátora volt - noha maga az eset nem minősül eutanáziának. Ebben az esetben a köztársaság elnöke nyílván azt tekintette méltánylást érdemlőnek, hogy az anyának nem volt lehetősége a gyerek szenvedéseinek csökkentésére, és joggal vélelmezhető, hogy a gyerek szempontját tekintette elsődlegesnek, felvállalva a büntetést is.

Simek Kitti és Csonka Béláné esetében nincs adatunk a kegyelmi döntés társadalmi elfogadottságáról. Feltételezhető, hogy az "apagyilkos leányanya" esetében sem magasabb a támogatók aránya, Csonka Béláné ügye pedig tulajdonképpen csak azért került reflektorfénybe, mert feltehetően ugyanaz állt a köztársasági elnök döntésének hátterében: a családon belüli erőszak hiányzó jogi szabályozása.

A kegyelmi határozatot nem kell indokolni, a hátterében álló konkrét okokat nem hozzák nyilvánosságra., így társadalmi üzenete csupán a döntés tényének van. A köztársasági elnök nem minősíti ártatlannak azt, akinek megkegyelmez, csupán elismeri, hogy vannak olyan méltánylást igénylő körülmények, tények, amelyeket a bíróság nem vett/vehetett figyelembe.

A kegyelmi döntéssel a köztársasági elnök üzenhet a jogalkotóknak, a jogalkalmazóknak, a társadalomnak, az áldozat és az elkövető családjának, a velük kapcsolatba kerülő személyeknek, intézményeknek, hatóságoknak és persze magának a kegyelemben részesítettnek. Részletes indoklás hiányában mindenki maga értelmezi az üzenetet, ha egyáltalán. A családon belüli erőszakhoz kapcsolódó ügyekben, egy - felfokozott civil aktivitás és a társadalom kitüntetett figyelme mellett zajló - jogalkotási folyamat közepén különösen nagy tudatformáló ereje van a köztársasági elnök döntésének.

Első számú üzenet maga a kegyelmi döntéshez vezető folyamat, amely a legkevésbé befolyásolható "igazságszolgáltatási eljárás". A kérvény benyújtása után nincs lehetőség bizonyításra, érvelésre, nincs meghallgatás, se vád, se védelem, csak az igazságügy-miniszter előterjesztése és a köztársasági elnök döntése. Mivel a pozitív kegyelmi határozat nem tartalmaz részletes indoklást, nem ismerhetők meg a döntéshez vezető konkrét indokok, okok, sem azok a (jogi, társadalmi vagy az egyéni életútban rejlő) dilemmák, amelyek felmerültek a döntéshozatal során. A családon belüli erőszak elkövetőjévé váló korábbi áldozat számára nem ismeretlen a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság érzése. Nem csak a bűncselekményt megelőzően élte ezt át, hanem a büntetőeljárás során mindvégig. A jelenlegi kegyelmi döntési eljárás, az indoklás és ezzel a társadalmi üzenet pontos megfogalmazásának a hiánya az áldozatok kiszolgáltatottságát fokozza, és nem mutatja be, nem teszi általános gyakorlattá azt a szemléletet, aminek alapján a döntés megszületik.

A második számú üzenet az egyéni kegyelem kivételes, egyedi jellegében rejlik. A köztársasági elnök mintegy átnyúl az egész igazságszolgáltatási rendszer felett, és negligálja nemcsak a bírósági ítéletet, hanem az egész (2-3 évig tartó) eljárást. A kegyelem nem a rendes eljárás része, akik a kegyelmi mentesülésben bíznak, azok rendkívüli döntést várnak, s ezzel ügyüket is rendkívülivé teszik. Használ-e a családon belüli erőszak megítélésének, ha egy-egy ügy válik emblematikussá? Tekinthető-e Binder Györgyi, Simek Kitti vagy Csonka Béláné esete rendkívülinek, egyedinek? Egyrészt nem, hiszen az eutanázia és a családon belüli erőszak problémája sokakat érint, másrészt igen, a média megkülönböztető figyelme, az elkövetett cselekmény brutalitása, az áldozat és az elkövető viszonya, a formálódó, véleményét a problémáról épp akkor kialakító közvélemény miatt. Ha Simek Kitti néhány évvel korábban (vagy később) lövi le nevelőapját, talán nem is kap kegyelmet. Nem azért, mert kiskorúként nem lenne büntethető, vagy fiatal felnőttként kevésbé lenne jogosult méltányos elbánásra, hanem azért, mert a probléma társadalmi, politikai, jogi vitája máshol tartana, és az ügy nem válhatna "modellé". A kegyelmi eljárás második üzenete tehát az, hogy az igazságszolgáltatási rendszer nem működik megfelelően, ezért kívülről kell rajta javítani. Az a tény, hogy gyors egymásutánban két hasonló jellegű ügyben adott kegyelmet a köztársasági elnök, radikális hibaüzenet, de olyan, amely anélkül, hogy segítséget adna a rendszerszintű megoldáshoz, erősítheti a kézi vezérlés érzetét.

Mindezzel természetesen nem azt szeretném mondani, hogy az egyéni életeken való segítés nem elégséges cél, és hogy ennek eléréséhez nem lehetne elfogadni egy erősen viktimizáló, a kiszolgáltatottságot fokozó, alapvetően antidemokratikus és inkompetens eszközt. De látni kell, hogy a kegyelmi döntés ilyen, s ezért senki nem lehet elégedett vele. Elsősorban a kegyelemben részesített nem - túl az azonnali megkönnyebbülésen -, hiszen nem "tanulhatott" semmit sem a büntetőeljárás, sem a kegyelmi eljárás során. Nem tanult konfliktuskezelést, erőszakmentes kommunikációt, nem tanulta meg, hogyan szerezhet érvényt a jogainak, hogyan védheti meg a családját, hogyan válasszon védelmező és nem bántalmazó partnert, hogyan dolgozza fel a vele történteket, hogyan ne váljon esetleg maga is (ismét) elkövetővé a későbbiekben. Ez nem kérhető számon a kegyelmet gyakorlón, de késleltetheti a megfelelő jogszabályi, szolgáltatási háttér létrejöttét, a jó társadalmi gyakorlat kialakítását. Az egyéni kegyelem azt a látszatot kelti, hogy - bár az igazságszolgáltatási gépezet nem működik tökéletesen, de végső soron - a probléma meg van oldva. Simek Kitti boldogan élhet kisbabájával, és Csonka Bélánét sem zaklatják tovább.

A kegyelmi határozat harmadik és legveszélyesebb üzenete a következménynélküliség. Nem elsősorban azért, mert az elkövetőnek nem kell vállalnia tette büntetőjogi következményeit, hanem azért, mert a "pozitív" döntéssel mintegy a társadalom egésze is amnesztiában részesül. Ki foglalkozik ma már Simek Kittivel? Csak remélhetjük, hogy a gyermekjóléti szolgálat, a védőnő, a gyermekorvos és a pedagógusok. A társadalom többsége számára azonban ez már lezárt ügy. Pedig egy ilyen emblematikus esetnek éppen ellenkező hatást kellene kiváltania. A jogrendszer fejlődésének, az igazságos döntéshozatalnak, a társadalmi tudatformálásnak a katartikus élménye helyett marad az önkényesen osztott kegyelem. Ez a döntéshozókat, a jogalkalmazókat és a közvéleményt is felmenti - s előrevetíti a következő hasonló ügy hasonló kimenetelét.

A jog önmagában alkalmatlan eszköz a családon belüli erőszak problémájának megoldására, ahogy megfelelő társadalmi, kulturális hagyományok hiányában az eutanázia kérdését sem tudta megnyugtatóan rendezni. Nem tanultunk még meg szépen, méltósággal meghalni, az életet elengedni. De élni, együtt élni sem tudunk. A nők könnyen elhiszik, hogy csak a férfiak erőszakosak, a férfiak és nők többsége nem tekinti erőszaknak a verbális abúzust, elfogadják a gyermekverést és belenyugszanak, sokan megbocsátják az ellenük elkövetett bűncselekményeket. A kényelmetlen és bonyolult kérdések leegyszerűsítése kényelmes, de nem vezet el a megoldáshoz. A kegyelemmel az ügyek csak átmenetileg nyugvópontra jutnak, de nem oldódnak meg.

A szerző jogász