A legszebb 1927-ből. Akkor a "kis Takinak" becézett nagyon nagy Takács II József egymaga hatot vágott be az Üllői úton a szomorú sorsú Cottenet kapusnak. Huszonnégy órával később meg mesterhármast ért el a Vasas együttesében Aradon. A piros-kék egyesület vezetői már a válogatott meccs félidejében (6-0!) kérlelni kezdték Kiss Gyula szövetségi kapitányt, hogy cserélje le Takácsot, hadd utazzon a csatár a fővárosi klubcsapat után, ám a szakvezető csak 12-1-es állásnál küldte be a meccs hőse helyére Opatát. Jól tette, mert "Taki" a szünetben még csupán háromnál tartott... A mérkőzés 13-1-gyel, magyar csúccsal zárult, a 18-szoros válogatott Cottenet pedig soha többé nem került be a francia nemzeti együttesbe. Senki sem csodálkozott: ilyen szerencsétlen 13-as után...

Kései utódát, Remettert nem fenyegette efféle veszedelem, igaz, 1956 októberében a magyar együttes "csak" 2-1-re nyert. A párizsi vendégszereplés egy roppant sikeres túra harmadik állomása volt; előtte Belgrádban a jugoszlávokat 3-1-re, Moszkvában a szovjeteket 1-0-ra, utána Bécsben az osztrákokat 2-0-ra győzte le a válogatott. A colombes-i nívóról annyit: a magyar együttes jó részét az 1954-es vb-ezüstérmesek, a francia gárda többségét pedig az 1958-as vb-bronzérmesek alkották. Igaz, a főszereplő - Machosnak, majd Kocsisnak adott gólpasszával - az a Sándor Károly volt, akit Sebes Gusztáv két évvel korábban kivitt, de nem nevezett a világbajnokságra. Az '54-es berni döntő megannyi örök kérdésének egyike: mi van, ha "Csikar" is futballozik, pláne párizsi formában?

Hatvannégyben aztán a Tichy, Albert páros "rendezte le" az Eb-negyeddöntőt a francia fővárosban: kettejük megmozdulásai nyomán alakult 3-0-ra az állás a 3-1-gyel zárult találkozón. (Tichy szerzett kettőt, Albert egyet.) Jean Eskenazi, a neves francia szakíró így kommentált: "Piros macskák játszottak a kék egerekkel." Utóbb bronzérmet nyert az Európa-bajnokságon a magyar csapat, de sok jó szót nem kapott, mert a kiküldött tudósítók - csakúgy, mint az itthon maradt szurkolók - zokon vették, hogy az elődöntőben 2-1-re ki "merészelt" kapni az együttes, kétszer 15 perc hosszabbítás után, a madridi Bernabeu stadionban a spanyoloktól...

Farkas Jánost sem emelték a menynyekbe korábbi pályatársaim 1966 őszén, legalábbis idehaza nem. Pedig a csatár a 4-2-es budapesti meccsen éppen négyszer zörgetett be. A franciák elnevezték őt "Monsieur Gólnak" - címoldalas fotója alatt ezzel a szöveggel jelent meg a France Football -, a Népsportban viszont (a "négyes" szerzőjének méltatása mellett) az is napvilágot látott, hogy Farkas a mezőnymunkából nem nagyon vette ki a részét... A különlegességek közé tartozott még Mészöly elhibázott tizenegyese 0-0-nál de a középhátvéd feltalálta magát, mert azt mondta a mérkőzés után: "Nem volt szívem belepiszkítani Jancsi sorozatába..."

Ekkor ugyanúgy Illovszky Rudolf volt a kapitány, mint 1971 őszén, amikor a magyar válogatott 2-0-ra nyert Párizsban az Eb-selejtezőn. (S aztán megint az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé került.) Dunai II hátrahúzásos passzát Bene a levegőből, kapásból vágta be, majd Zámbó talán csak a francia szertárost nem cselezte ki, mielőtt félpályás szólója végén a "rövid" sarokba lőtt. Miként azt a sokadszor mámorosan közvetítő Szepesi György - a felejthetetlen sportszerkesztő, a speciel Monsieur-nek becézett Lukács László társaságában - felidézte, Eskenazi ezúttal ekképpen fogalmazott: "A magyar csapat legalábbis a Mont Blanc, míg a francia a Montmartre magaslatát sem éri el."

Az ember csak hüledezik: mennyit változott azóta a földrajz!