Nem akármilyen folyóiratról van szó. A maga műfajában - a tudományos ismeretterjesztésben - a legelső volt Európában. Kilenc hónappal megelőzte a szintén 1869-ben útjára indult, akkor még hasonló profilú, azóta szaktudományos orgánummá változott angol Nature-t.

Változott közben - igaz: más irányban - a magyar lap is. A kezdetekről szólva Staar Gyula főszerkesztő az alapító Szily Kálmán elgondolását idézi, aki folyóiratát a természettudományok művelői és a "művelt nagyközönség" közötti hídnak tekintette. A Természet Világa - a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó lapja - ma is híd. Ma azonban már kétfelé ível: eljuttatja a természettudományok legújabb eredményeit az érdeklődő olvasóhoz, ugyanakkor összeköti az önálló fejlődésű tudományszakokat is, megismertetve jeleseiket a többiek kutatásainak frontvonalaival.

A kettős hídszerep kialakulására szép példa Szent-Györgyi Alberté. Az akkor még Természettudományi Közlöny nevet viselő orgánum fordításban azon frissiben közölte a szegedi professzornak a Nobel-díja átvételekor elmondott 1937-es előadását. Az olvasók zöme keveset érthetett belőle, hiszen az a tudóstársaknak szólt. De ugyanez a Szent-Györgyi előtte az érdeklődő átlagolvasónak is megírta a C-vitamin felfedezésének történetét - csöppet sem engedve a tudományosságból, de élményszerűen, a felfedezés sok személyes mozzanatát is említve. A folyóiratban ma napvilágot látó írások egyszerre szeretnének megfelelni a tájékoztatás kettős szerepének.

A főszerkesztő hangsúlyozza, hogy a személyesség a folyóirat tudatos törekvése, ellenpontozni kívánják a közvélekedést, amely szerint a tudomány rideg és érzelemmentes. A neves szakemberek tudományművelő hétköznapjainak, küzdelmeinek bemutatására elsősorban a tudósinterjúk alkalmasak. A megszólaltatottak sora a matematikus Lovász Lászlótól az immunológus Gergely Jánosig, a mérnök-fizikus Simonyi Károlytól a meteorológus Czelnai Rudolfig ível. Hasonlóan elegáns névsort sorol a főszerkesztő az egykori és a mai szerzők táborából: Paul Dirac, Carlo Rubbia, Harold Kroto, Jean-Marie Lehn, Oláh György, Avram Hershko - valamennyien Nobel-díjasok, de megemlíthető a legújabb Abel-díjas Lax Péter neve is.

A lap fontos sajátossága, hogy nem csak tekintélyes kutatók írásait közli. Immár másfél évtizede mellékletük van a középiskolás diákoknak. És abba nemcsak a Magyarországon, hanem a szomszédos országokban élő gimnazisták, szakközépiskolások, líceumokban tanulók is elküldik megfigyeléseiket, elemzéseiket, tudománytörténeti kutatásaik eredményét. Közülük nem egy mára tanár, tudományos kutató lett.

Diákok nyerhetik és sokszor el is nyerik azokat a díjakat - büszkélkedik a lap tizenéves szerzőivel Staar Gyula -, amelyeket az áltudományok elleni küzdelem világszerte ismert alakja, James Randi tűzött ki valamely hiedelem, tudományos csalás, szélhámosság leleplezésére. Az eredetileg bűvész, idővel sok-sok valóságos tudományos ismerettel felvértezett férfi egyesült államokbeli alapítványa központjának falán fémtáblák örökítik meg a csalásokat megsemmisítő díjnyertes magyar diákok nevét. Az áltudományok elleni közvetlen küzdelem fóruma a Természet Világa Szkeptikus sarok rovata és a Szkeptikus Lapok című, alkalomszerűen megjelenő melléklete is.

A nyomdából havonta kikerülő hat-hétezer példányt és a különszámokat - ha figyelembe vesszük a könyvtárakba, iskolákba eljutókat is - több tízezren veszik a kezükbe. Ez még akkor is szép szám, ha tudjuk, hogy a két világháború között a folyóirat húszezernél is több példányban jelent meg - igaz, akkoriban nem volt annyi a tudományok különféle ágaival foglalkozó lap, mint manapság. De bármennyire büszkék lehetnek is folyóiratukra Staar Gyula és munkatársai, a gondjuk is sok. Kapnak-e annyi támogatást, tudnak-e mindig olyan sikeresen pályázni, hogy nyugodt éveik legyenek, megjelenhessenek a legújabb különszámaik, csak a munkájukra figyelhessenek.

A kérdésre a válasz visszafogottan bizakodó. Hidakra, melyek tartópilléreibe évszázadok tudása épült, mindenkinek szüksége van. Csak eszement időkben rombolják le azokat.