"Nyugi. Neked úgyis olyan fejed van, hogy nem néz ki belőled semmit az ember" - mondja ismerősöm. Zolinak hívják, tudtam meg egy hete, amikor elkezdtem kíváncsiskodni, honnan is érkezik az az ukrán cigaretta, amelynek lassan három hónapja megbízható előfizetője vagyok. A sors fintora, hogy személyesen ismert szállítóm nemet mondott ötletemre, hogy ha már annyira kemény fiú, ugyan csempésszen ki engem az országból - így régebbi ismerősöket kellett újra felkeresnem, hátha elintézik valahogy nekem, hogy végre életemben először eljussak Ukrajnába, abba a csodálatos országba, ahol több kiló tank van, mint amennyi kenyeret évente fogyaszt a lakosság.

Természetesen ez nem ment ingyen. Hosszas - kit mutatok be cserébe - alkudozás után azért megkötöttem az üzletet a szokásos módon, miszerint nem írok konkrét neveket és helyszíneket, ők pedig elvisznek magukkal, az anyósülésen. Minden csempész keresi ugyanis az új piacokat, jómagam pedig az ország távolabbi régiójából származom, ahol ismerek pár embert, aki örülne egy ilyen barátságnak.

Zolival a nyíregyházi állomáson találkoztam, innen indultunk volna a határ felé. "Nem tudunk ma itt átmenni" - kezdte, amikor megérkeztem, és elmesélte, hogy Budapestről jöttek le vámosok, ilyenkor egy gombostűt sem lehet átvinni a határon, felesleges ezzel bajlódni.

Trükkös járgány

A nagy ijedségre hivatkozva meg is hívatja magát egy feles barackra a restiben, én pedig azon tűnődöm, mi a fenének vágtam bele, és hogyan jutok vissza Budapestre. Már mennék ki az állomásra, hogy megnézzem, mikor indul a vonat, amikor Zoli hátba vág, jót nevet, és közli, hogy indulunk. "Csak nem gondolod, hogy egyetlen határ miatt szünetelni fog a biznisz?" - mondja vigyorogva. Beülünk a kiszuperált fehér Wartburgban, és elindulunk kifelé a városból.

Az úton, miután megbeszéljük, hogy ki kivel menne el a kereskedelmi tévékben futó szappanoperák női szereplő közül, Zoli elmeséli, hogy jó három éve van benne a csempész-bizniszben. "Tudod, nem nagyon van más olyan meló errefelé, ami megérné, így gyakorlatilag mindenki benne van itt a megyében." - mondja. "Akik okosak voltak és korán kezdték, azoknak most már nem nagyon kell semmivel sem foglalkozniuk. Kurvára meg lehetett gazdagodni itt a cigiből és a benzinből."

A rövid, körülbelül száz kilométeres út alatt kétszer állunk meg tankolni. Pontosabban megállunk, és Zoli egy kannából benzint tölt a tankba. Látva hülye arckifejezésemet, türelmesen elmagyarázza, hogy az autó trükkösen van átalakítva, egészen pontosan húsz liternyi cigaretta fér a benzintankjába. Miután a tankolást befejeztük, rátérünk arra, hogyan lehet igazán hatékonyan és jól csempészni. Zoli elmeséli, hogy ezerféle apró trükk van, amivel ki lehet játszani a vámot. Az egyik ilyen a beetetés. Ha valakit párszor megfognak és átkutatnak úgy, hogy nincs nála semmi, akkor egy idő után már megismeri a vámos, nem állítja meg többet. Ha valaki csempészni akar, akkor persze nem árt, ha kezdetben pár hetet így jár. Ha napjában ötször megy át az ember a határon és csak kétszer van nála valami, már megéri, persze így meggazdagodni nem nagyon lehet.

A komolyabb emberek nem kisautókkal szaladgálnak. A zöldhatáron hozatják át nagy mennyiségben az árut, vagy a benzin esetében olyan nagyobb teherautókat használnak, melyek kifejezetten úgy lettek átalakítva, hogy tankjukba annyi benzin férjen, amennyi már megéri.

A benzint örömmel vásárolja a lakosság, a "nagyoknak" pedig komoly klientúrája van fuvaros-cégekből, benzinkutakból. Állampolgári kötelességtudatból nem is nagyon jelentgetnek fel senkit a megyében. Ha a vámosok mégis kapnak feljelentést, akkor arról van szó, hogy két konkurens vállalkozó rendezi egymás között a nézeteltérését.

Úgy fél óra után szépen lelassítunk, Zoli telefonál, és vigyorogva mondja, hogy minden rendben lesz, a határnál csak próbáljak úgy viselkedni, mint akinél minden rendben, ő ismeri a vámosokat, a főnöke pedig szép kis pénzt fizet nekik, hogy csak azt vegyék észre, amit mindenképpen muszáj. Pár perc múlva feltűnik a magyar határállomás.

Tájkép Kalasnyikovval

Lelassítunk és lépésben közeledünk a határhoz. Nincs nagy forgalom előttünk, így gyorsan odaérünk a határőr mellé. A férfi meglátja a kocsit és int, hogy haladjunk tovább - egyáltalán nem foglalkozik velünk, nyilván ismeri az autót és a sofőrt. Ahogyan átérünk az ukrán ellenőrzési részre, eszembe jut, hogy minimum egy meghívólevél vagy egy szállodai szállásfoglalás-visszaigazolás kell a kijutáshoz.

Az ukrán határőr, oldalán egy Kalasnyikovval, ismerősként üdvözli Zolit, váltanak pár szót, majd barátom szó nélkül kiad a kocsiból két rekesz dobozos sört, így itt is gondtalanul átjutunk.

Pár pillanat, és máris úton vagyunk a közeli városkába. Hatalmas szeméthalmok jelzik, hogy Ukrajnában vagyunk. Zoli vigyorog, nehogy azt higgyem ám, hogy ez az ukránok műve itt a határ mentén; a sok szemét főleg a csempészek áldásos tevékenységének köszönhető, akik a határ előtt egy-két kilométerrel szedik szét az árut.

Nikotinista mennyország

Menettempónk negyvenre csökken a sok kátyútól, aztán beülünk egy kocsmába, és ott várjuk meg a barátját, akivel van némi üzleti ügye. A kocsmában kábé nyolcvan forintért lehet kapni a sört, ami szerintem ihatatlan, viszont hideg. Zoli viszszatér egy negyvenöt körüli férfival, aki lehuppan mellém az asztalhoz. Jánosnak hívják, ukrajnai magyar. Főleg a cigarettából él.

Zolival hosszasan beszélgetnek arról, hogy mi lesz, ha az ukrán miniszterelnök nem nyitja ki a benzincsapokat - ugyanis jelenleg ebben a régióban hiánycikk a benzin, így a benzincsempészet is szünetel -, de végül elütve néhány hímsoviniszta poénnal a kérdést, megbeszélik, hogy kimegyünk a közeli telepre, a cigarettalerakatba.

Rövid autókázás után megérkezünk egy szocialista-realista műalkotáshoz, ezen belül pedig egy garázshoz. János kinyitja az ajtót, és nikotinista mennyország tárul a szemeim elé. Faltól falig ezerszámra állnak az ukrán cigaretták, a legkommerszebb gyártmánytól kezdve egészen a Magyarországon is forgalmazott nyugati márkákig.

"Na, nem megmondtam, hogy kamionnyi mennyiségben is tudunk szállítani, ha arról van szó?" - bök oldalba Zoli.

Zoli bepakol ötven karton cigit a kocsiba. Pillanatok alatt szétszedi az eredeti csomagolást, és úgy elrejti a járgányban az önálló dobozokat, hogy ha nem tudnám, hogy ötven karton cigarettával együtt utazunk, eszembe nem jutna feltételezni, hogy cigarettacsempészekkel utazom. A kocsiban ugyanis tilos a dohányzás: Zoli ki nem állhatja a dohányfüstöt, mert csípi a szemét.

Kint azonban a cigaretta ára még a trafikokban is csak 100-200 forint között mozog, a magyar fogyasztónak viszont még 300-350 forintért is megéri a vásárlás, attól függően, hogy milyen fajtát szív, így Zolinak simán megéri ezzel foglalkoznia.

Miután bepakolunk, a jól végzett munkát megpecsételendő, Zoli "egy pillanatra" átvisz egy klubba, ahol nagyon csinosak a lányok. A lelkesedésem irántuk annyira látható volt, hogy egyikük felajánlotta, hogy boldogabbá tesz némi készpénz ellenében. Sajnálkozva csóváltam a fejem, és angolul - meg kézzel-lábbal - próbáltam elmagyarázni - a lány csak a kulcsszavakat értette -, hogy kedvem lenne, de pénzem nincs. A lány, mint a politikai rugalmasság mintapéldája, ránézett az anyukámtól kapott karórámra, és irodalmi angol nyelven mondta, hogy "I can do her for the watch." (Megcsinálhatom az óráért.)

Zoliék kajánul mosolyogtak rajtam, hogy biztosan a mama kedvence vagyok, ezért tartottam meg az órát.

Készülődünk. A határátlépéstől való félelem pillanatok alatt elűzi a sörök hatását. János viszszakísér minket az autóig, összeölelkezik Zolival, ad neki két puszit és elillan, velem kezet sem fog, nyilván tudja, hogy nem találkozunk többet.

A határon visszafelé is csont nélkül jutunk keresztül, a magyar vámos benéz a hátsó ülésre, bólint és mehetünk tovább. Megállunk egy faluban, ahol Zoli polgári autója áll, és átpakoljuk a cigarettákat, majd elindulunk Budapest felé.

A kocsiban megint lakodalmas rock szól, jó hangulatban beszélgetünk erről-arról. Csöng Zoli telefonja, elmeséli, hogy megvolt a kirándulás, és minden rendben zajlott. Kérdezget, hogyan tetszett nekem az út, mondom, hogy feltétlenül szeretnék visszajönni Ukrajnába civilben, úgy talán nem remeg majd anynyira a kezem. Már kezdek megnyugodni, a kutyafajtákról beszélgetünk, arról, hogy ki milyet tart otthon. Zoli a farkaskutyára esküszik, hiába győzködöm igazamról, hogy a szálkásszőrű tacskó a világ legdrágább kutyája. Nevetve odafordul hozzám, hogy ha nem mutatom meg az írást a megjelenés előtt, akkor leszúrják a kutyámat.

Alighogy kimondja, elkezdek fázni az autóban, de próbálok úgy nevetni, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire féltem a kutyámat.

Áruból nincs hiány, és ritkán buknak le menet közben