- Fölmérte-e és nyilvántartja-e valaki, hogy Magyarországon hányan szenvednek a tágan értelmezett szenvedélybetegségekben, így például munkamániában, kaszinószenvedélyben, vagy éppen túlhajszolt, ellenőrizetlen vásárlási kényszerben?

- A különféle szenvedélyek meghatározása, azok "rabjainak" felmérése azért nagyon nehéz, mert nem tisztán orvosi kérdésről van szó. Az orvostudományon belül a diagnosztikai rendszerek eléggé rugalmasan változnak, s a betegségek nemzetközi osztályozásában már például a játékszenvedély is szerepel. Ám a gyűjtőszenvedély, a vásárlási szenvedély vagy a munkaszenvedély problematikája nem került be a diagnosztikai rendszerekbe, hozzáteszem, szerencsére. Sok olyan, az orvos által még nem észlelhető állapot van, amely az egyén életét jelentősen befolyásolja, sőt valószínűsíthetően krízisbe is torkollhat, a társadalom mégsem tartja betegségnek. Bizonyos szenvedélyek esetében közvetett adatok alapján lehet következtetni arra, hányan lehetnek a betegei. Aki naponta 40 gramm alkoholt elfogyaszt, azt szerfüggőnek tekinthetjük mindenütt a világon. Ilyen paramétere nincs a gyűjtőszenvedélynek vagy például a szenvedélyes hatalomvágynak.

- Van szenvedély nélküli ember?

- Azt gondolom, nincs. Mert akkor csak egy dinamika nélküli túlélőről beszélhetnénk, aki befogad, nem tervez, nem álmodik, nem alkot. Az állatvilágban is létezik például játékszenvedély. Az ember által nem kisajátítható antropológiai jelenségkörről van tehát szó.

- A szenvedély nem az emberi tudatosságra épül, hanem az ösztöneinkre?

- A szenvedély ösztönéleti kérdés. A szenvedélyes magatartás soha nem az akarati síkon zajlik. Az akaratnak, a magatartás-korrekciónak van persze hatása, van ereje és van valamennyi szabad mozgástere is a szenvedélyek gyakorlásában, mérséklésében, átalakításában. Nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva mély ösztöntörekvéseinknek, de a vágyak ösztönszinten indukálódnak. A személyiség gyakran szocializáltabb szenvedéllyel letakarja, felváltja a kevésbé elfogadottakat. Előfordul, hogy valaki leszokik az alkoholról, de szinte koffeinfüggővé válik.

- Ha a szenvedély ösztönéleti probléma, akkor az egyes szenvedélyeknek közös az eredőjük?

- A szenvedélyeknek van egy közös gyűjtőmedencéjük. A krízisbe került ember állapota ugyanúgy torkollhat szenvedélybetegségbe, mint a munkáért lelkesedő, teljesítményorientált embereké. Ha a szenvedélybetegség biokémiáját nézzük, azt látjuk: az öröm pillanataira való emlékezés biológiai szinten rögzül. Az alkoholista álmodik a habos sörről, a drogos évek múlva is libabőrödzik, ha kiejtik a szer nevét, amikor egy szenvedélyes rulettjátékos elmegy a kaszinó előtt, zsigereiben érzi a vágyat. A megélt öröm újabb élményszükségleteket, vágyakat hív elő. Egyre nagyobb ingeréhség alakul ki. A vágy és az ingeréhség, s az emlékezetszabályozás is közös a különböző szenvedélybetegségekben.

- Számít-e az életminőség, a valamitől függő ember "betegségkarrierje" szempontjából, hogy milyen hosszú idő telik el a vágy megfogalmazása és annak kielégülése között?

- Az időnek nagy jelentősége van. Az időről való viszonyunkról Heidegger filozófiai gondolatai jutnak az eszembe: be vagyunk szorítva a múlt és a jövő közé, s az életünk csupán pár perc. A jelen kultúrájának a gyorsaság az üzenete. Az az innovatív minta, aki gyorsan és spontán reagál. A fogyasztói társadalom egyre inkább a percemberkéket igényli. Aki azonnal újat fogyaszt, nem késlelteti vásárlási vagy birtoklási élményeit, hadd nőjön a tőke forgási sebessége, csökkenjen a megtérülési idő. Nem sokan vesznek ma már kéthetes lottót, népszerűbb lett a kaparós sorsjegy, mert ennél a játéknál rögtön, késleltetés nélkül kiderül, teljesül-e a játékos vágya. A mai emberek többsége azt szereti, ha a vágy föléledése és lehetséges megvalósulása között minél kevesebb idő telik el. Pedig minden ember - nem csupán a szenvedélybetegek - életében fontos szerepe van a késleltetésnek. Ha van egy kitűzött célom, akkor engem dinamizál az az időszak, ami a beteljesülésig eltelik. Amikor valami beteljesedik, ez a dinamika leáll. A késleltetéssel tehát a dinamika fokozása érhető el. A vágyak gyors kielégüléséből jövőképveszteség keletkezik. A nagy, vágyott cél elérése tehermentesülési feszültséget okoz. Hát erre vágytam én? Erről álmodtam, s már meg is valósult? Ennyi az egész? Kevesen élik meg azt a lelki élményt, hogy ha valamiről lemondunk, ha adunk valamit, akkor az a mi nyereségünk is.

- Ha elfogadjuk, hogy a szenvedélybetegség az ösztönéleten alapul, hol a határ, ahol a szenvedély betegségbe csap át? Ki mondja meg, lehet-e határt húzni?

- Ennek a megítélésében a pszichiátria gondolkodása jó modell. Ez a tudomány az ideálnormából indul ki. Fölteszi a kérdést: milyen volna az ideális egyén? Persze alig vannak olyanok, akik szorongásmentesek, boldogok, könnyedén megvalósítják céljaikat, de mégis csak efelé kellene terelnünk önmagunkat. Ezzel szemben persze van a statisztikai norma: mit is mutat a valóság? Mennyire szorong az emberek átlaga? Nyilván a valósághoz, az átlaghoz képest kell normákat állítani. Én úgy gondolom tehát, hogy az embernek saját magának, az ő környezetének, vagy ha szakorvost keres fel, akkor a pszichiáterének azt kell mérlegelnie: elhomályosodtak-e az eredeti célok, mennyire reálisak a vágyak, tud-e az illető célirányosan cselekedni vagy csupán álmodozik, mennyire szűkült be a tudata.

- A szenvedélybetegség egy része bizonyos esetekben magánügynek tekinthető. A szenvedélyes hatalomvágy azonban közügy. Hogyan alakul ki ez a szenvedély?

- Freud a libidóban, az általános szexuális késztetésvágyban látta az energiaforrást, a dinamizáló tényezőt. Freud analitikus iskolájának fiatal kutatója, Adler szerint a hatalomvágy is dinamizál, éppúgy, mint a szexuális késztetés. Ez a két dolog néha helyet tud cserélni. A hatalomvágy tompíthatja a szexuális késztetést, az egészséges életmódot, torzíthatja a személyiség értékítéleteit, kapcsolatait, ingeréhségét. A hatalomvágyó ember egyetlen dologban akar sikeressé válni, egy lapra tesz fel mindent. Minél magasabbra kerül a hierarchiában, annál kevésbé kap valós visszajelzést a közösségtől, kevesen kockáztatják egzisztenciájukat az őszinteséggel. A társadalom napi léte, politikai és gazdasági versenyképessége, demokratikus működése múlik azon: a másik ember vagy csoport kiütésére vagy konszenzusra játszunk a kultúrában, politikában vagy a szervezetek vezetésében. A nemzetközi gazdaság versenyelemzései szerint a siker egyik titka, hogy olyan üzleteket kell kötni, hogy mindegyik fél - a versenytárs is - jól járjon. Szerintem ez a felismerés a politikára is vonatkozik.