"Miért is ne lehetne?" - bólogatott erre Sárosdi is, és amikor pár héttel később az unokafivére azzal kereste meg, hogy a feleségével kettesben elmennének egy közeli ismerősük házibulijába, s a prózaírót kérnék meg, hogy ez idő alatt vigyázzon Mátéra, Sárosdi rövid habozás után igent mondott. A habozás oka az volt, hogy gyermekekkel nagy tapasztalata nem lévén a prózaíró nem tudta biztosra ígérni, hogy ő a legalkalmasabb személy erre a feladatra, ám az unokafivére megnyugtatta: Máté angyali jó gyerek, soha nem okozott semmilyen problémát, úgyhogy Sárosdinak sem fog ez a pár óra gondot jelenteni.

A prózaíró a megbeszélt időben megjelent unokafivéréék házában. Érezhető megkönnyebbüléssel fogadták, ám túl sok idő nem volt a parolázásra, az unokafivér és a felesége sportosan elegáns ruhát öltött, majd távozott, Sárosdi pedig egyedül maradt Mátéval. Író-, de elsődlegesen olvasó ember lévén szokása szerint először a könyvespolcot mérte fel a nappaliban, ebből szeretett ugyanis következtetni a lakás tulajdonosának érdeklődési körére. Ezúttal azonban nem nagyon tudott semmire se következtetni, mert bár talált párat a Világirodalom Remekei-sorozat évtizedes példányaiból, egyebek híján pusztán ezekre nem mert hagyatkozni. Fölment inkább az emeletre, Máté szobájába, ahol fölvett egy képregényfüzetet a kiságy melletti kupacból, és azt javasolta a kisfiúnak, hogy olvassanak.

Máté beleegyezett, és illedelmesen leült a prózaíró mellé a kiságyra. Sárosdi egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy mi a jobb, ha olvastatja a gyereket, vagy ha ő olvas, végül az utóbbi mellett döntött. Kinyitotta a füzetet, és elkezdett hangosan olvasni egy símaszkos, denevérfülű ember valamelyik tengerentúli nagyvárosban megesett kalandjairól. Máté két oldalon át figyelmesen hallgatta, közben nézte a mondatokhoz tartozó képeket, majd hirtelen Sárosdinak szegezte a kérdést: "Neked milyen telefonod van?" A prózaíró igyekezett nem meghökkenni, zakójának belső zsebébe nyúlt, elővette, és megmutatta az ütött-kopott mobiltelefonját. Máté megkérdezte, hogy milyen játékok vannak rajta. "Nem tudom - vakarta az üstökét Sárosdi. - Az az igazság, hogy nem nagyon szoktam vele játszani." A kisfiú fölállt, az asztalához ment, és egy tükörfényes, új telefonnal tért vissza. "Az enyémen eredetileg három játék volt, de apu letöltött az internetről még kettőt." Sárosdi megbámulta a villódzó, színes képernyőt, aztán megkérte Mátét, üljön vissza, folytassák az olvasást. Máté visszaült, és a telefon kijelzőjére varázsolt egy játékot. "Ne olvassak?" - érdeklődött Sárosdi. "Olvass nyugodtan - felelte a kisfiú. - Én játszom addig."

Két oldallal később Sárosdi félretette a füzetet, ám Máté ezt egyelőre nem vette észre. A telefon sípolt, vijjogott a kezében, a kisfiú a szája szélét harapdálta izgalmában. A prózaíró megint az üstökét vakarta, majd arról faggatta Mátét, hogy mihez van kedve, mit csináljanak. Máté csak a harmadik kérdésre reagált, válasz gyanánt visszakérdezett, hogy Sárosdi ismeri-e... és itt mondott valamit, feltehetően angolul, amire a prózaíró tanácstalanul ingatta a fejét. "Nagyon jó játék! - bólogatott hevesen Máté. - Játszhatjuk számítógépen vagy Play Stationön. De megvan az apukám laptopján is." "Aha" - mondta Sárosdi, majd a kisfiú sürgetésére, miszerint válasszon valamit, a számítógépet választotta, lévén, hogy azzal van némi ismeretsége.

Negyedórával később Máté nagyon elkeseredett, amiért a Sárosdi által irányított páncélos kommandóst minduntalan már az első körben lelőtték: "Így nem jó játszani, én se tudok továbbmenni! Pedig apuval egyszer eljutottunk a negyedik pályáig." A kisfiú azt indítványozta, hogy játszanak valami mást. A prózaíró beleegyezett, ám a következő játékban sem volt sikeresebb: a versenyautó állandóan kicsúszott, ütközött, mindenki megelőzte. Máté lemondóan kikapcsolta a számítógépet, és az emeletről lement a földszintre, a nappaliba. Sárosdi összepakolta a földről a képregényfüzeteket, aztán Máté után sietett. A kisfiú egy filmet nézett a házimozirendszeren, hajtóművek dübörgése rezegtette a hangfalakat, lézernyalábok villództak a képernyőn. "Jó?" - érdeklődött Sárosdi. Még kétszer megkérdezte ezt, ám Máté egyszer se válaszolt. A prózaíró levett a polcról egy Világirodalom Remekeit, és leült a pamlagra a kisfiú mellé. "Végül is, tényleg, semmi gond" - sóhajtott, és kinyitotta a könyvet.