Sok lényeges probléma viszont fel sem tűnik a lépések között, és az a gyanúm, hogy ennek oka az, hogy a problémák összegyűjtését maguk az érdekelt szervezetek végzik. Jól hangzik például a sürgősségi ellátás javítása, a rákellenes szűrőprogram, de egyetlen szó sem esett például arról, hogy az egészségügy képtelen kiszámítani, hogy egy-egy konkrét betegre mennyit költ. Már sok éve emlegetem, hogy az egészségügyi reform első lépése az kellene legyen, hogy minden kórház, rendelőintézet, háziorvos kötelezően számlát ad az elvégzett szolgáltatásokról. Külön kérésre a kórházak kiállítanak valamiféle papirost, de ha jól értem a kicsit zavaros magyarázatot, akkor nem a tényleges költségekről szól ez az álszámla, hanem valamiféle statisztikai átlagról, amit a biztosító fizet az adott kezelés esetén. Vagyis sem a biztosító, sem a kórház nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy egy-egy beteg esetében pontosan mennyit és mire költöttek. Így azután nem csoda, ha egyfajta kezelésért esetleg csak ötödannyit fizet a biztosító, ha járó betegről van szó, mint ha ugyanazt a kezelést fekvő beteg kapja. A kórház persze igyekszik a beteget ezért fektetni.

Orvos barátaim szerint van olyan kórház, ahol nincsen központi árubeszerzés, minden osztály maga intézi ezt, és így persze lényegében kiskereskedelmi áron vásárolnak, nem tudják kihasználni a nagybani előnyöket. Bármiféle reform bevezető lépése kellene legyen: a beszerzés módjának és a konkrét betegre történő ráfordításnak a pontos ismerete. Vajon miért érdeke az intézményeknek a valós pénzügyi ráfordítások elsumákolása?

Jó alapelvek, de ötletszerű lépések. Az intézmények keresztbe fekszenek mindenféle reformkísérletnek. Ennek is megvan a maga természetes oka. Az emberi természet teljesen nyitott valamiféle közösség tagságára még akkor is, ha kötődése nem teljes értékű vagy akár egészen gyenge. A modern társadalmakban rengeteg látszatközösség működik, de ezek is indukálják tagjaik védelmi reakcióit, ha a közösséget külső támadás éri. Az egészségügy, az államvasutak meg az egyetemek is ilyen közösségek. Nem reformot, nem a belső konstrukciók megváltoztatását, hanem több erőforrást, több pénzt szeretnének, amit azután belső harcaikban maguk osztanak fel. Nemigen lehet azt várni, hogy nagy lelkesedéssel javasoljanak komoly változtatásokat. Minden szervezet ilyen. A rendszerelmélet jól ismeri a különböző szervezetek önérdekének fogalmát, csak a politika nem tud vele mit kezdeni. Az önérdek azt diktálja, hogy minden szervezet nagy legyen, sok tagja, nagy vagyona, nagy befolyása legyen. Minden olyan elképzelés, hogy egy ilyen szervezet majd önként, dalolva kialakítja magából a jóval kisebb, helyes létszámot, önként kimutatja az elpazarolt erőforrásokat, teljesen naiv. Reformot csak kívülről lehet indítani. Reformot csak a megreformálandó szervezet szakszerű ismeretével lehet elkezdeni. Ehhez persze nem feltétlenül kell átvilágító szervezeteket alkalmazni, azok is megérik a pénzüket. A szükséges ismeret megvan, méghozzá azoknál az embereknél, akiket ezek a szervezetek kiszolgálni hivatottak.

Csak egyetlen példa: aki gyakrabban megfordul egészségügyi intézményben, tudja, hogy vannak olyanok, ahol a WC-k elfogadhatóak, tiszták, és vannak olyan rangos intézmények, ahol hiányoznak a WC-deszkák, vizelet és ürülék van a földön, és a szag... Nos, azt is mindenki beláthatja, hogy ez nem az egészségügyi költségvetés valamiféle "megreformálásának" problémája . De alapprobléma, mert az olyan orvosi közösség, amely ezt a saját háza táján eltűri, nem való a szakmába. A megoldás is hihetetlenül egyszerű. Nem kell hozzá egyetlen lépés sem. Csak egy telefon. Telefon a tisztiorvosi szolgálatnak, hogy sűrűn tartsanak ellenőrzést, és ha az állapot nem kielégítő, az első alkalommal elégedjenek meg mondjuk egy félmilliós bírsággal, amit az intézmény vezetőjének kell fizetnie, másodszor, harmadszor persze meredeken kell emelni a tarifát. Bizonyos, hogy hetek alatt nagyon megjavulna az egészségügyi intézmények higiénés állapota. Szükséges még egy telefonszám is, ahol a betegek, a kórházlátogatók elérhetik a tisztiorvosi szolgálatot, és ha kihívják őket, akkor lehetőleg még aznap menjenek. Az egészségügyi kultúra a kórházak WC-iben kezdődik.

Talán többre menne a száz lépés programja, ha közvetlenül az emberekhez fordulna, akik pontosan ismerik a problémákat, hiszen naponta szenvednek tőlük, és ha látnák, hogy érdemes, akkor előállnának az ötleteikkel. Arra is lehetne biztatni őket, hogy alakítsanak kis munkahelyi csoportokat egy-egy szolgáltató szervezetnél, és részletes, közösen kidolgozott javaslatokkal bombázzák a Miniszterelnöki Hivatalt. Ha ezeket a javaslatokat komolyan vennék, vitáznának a javaslattevőkkel, egyezkednének velük, elindulhatna egy értelmes "Javítsd meg Magyarországot!" mozgalom.

Miért nincsen például egy erre a célra szolgáló honlap?

Ha egy ilyen elindulna, természetesen csak akkor lenne sikere, ha állandóan felügyelnék, a felvetett problémákra rövid, értelmes válaszokat adnának. Az érintetteknek is kötelességük lenne azonnal reagálniuk, és amit érdemes, azt áttennék egy megvalósítandó osztályba, ahol esetleg még lehetne finomítani, javítani, de mindenki láthatná, hogy lesz belőle valami.

Nem reformra, hanem forradalomra, az ellátó szervezetek forradalmára van szükség, és a forradalmat nem a bürokraták szokták elindítani.