A repülő aranyborjú
- "Ugyan mondanátok már meg, hányszor hallottatok Lengyelországról ott Franciaországban az elmúlt évben?" - kérdez vissza az egyik lengyel levelezőpartner. Egy másik brit kapja fel a fejét erre: "Tele vagyunk lengyelekkel Londonban, angyalom! Hamarosan Varsóig kihúzzuk a londoni metrót!" - Egy cseh kolléga riposztoz: - "Kell-e mondanom, kedves lengyeleim, mit gondolunk mi itt csehek Lengyelország középhatalmi igényeiről?" - "Drága barátaim, azt ne higgyétek, hogy rólatok szól ez a játszma - világosít fel minket, kelet-európaiakat, a francia újságíró -, Chirackal és a kormánnyal elégedetlenek a franciák, meg túlzottan is angolszász ez az alkotmány, túl sok benne a szabadság, túl kevés a biztonság. Na és persze a törökök!" - "Miért nem beszélünk többet arról, hogy mit jelent Európa?" - kérdezi egy levelezőtárs, de a beszélgetés hamarosan átterelődik arra a kérdésre, hogy nem kellett volna-e bojkottálnia Európának - vagy legalább az újaknak - a győzelem napi orosz megemlékezéseket. "Ki törődik azzal ott a szebbik végen, hogy akikkel ti megnyertétek a háborút, azok minket itt elfoglaltak és kifosztottak egy piszkos alku keretében?" A lista elcsendesedett.
Akár csendben ratifikáljuk az európai alkotmányt, mint Magyarország, akár hangosan agitálunk ellene, mint a francia balközép egy része vagy éppen a francia szélsőjobb, úgy tűnik, az európai alkotmány nem számít. Nem hiányzik. Eldöcög az EU az alkotmány nélkül is, gondolhatnánk, az eddigi alkuk folynak tovább, és messze felettünk ragyog egy felvilágosult bürokrácia, amelyet megszokunk, megkoptatunk, meg is utálunk idővel. Ha azonban az alkotmány nem teremt mi-tudatot, európai összetartozás-tudatot (míg az Egyesült Államok nemzettudatát az alkotmányos nemzettudat klasszikus példájának szokás tekinteni), nem lesz könnyű megmondani, miben áll az európai identitás. Kelet-Európában gyorsan fakulnak a jóindulatú gazdag rokonba vetett remények vagy a gyors felemelkedés hite, amelyet az osztrák (vagy német, netán olasz) média reklámvilága táplált annyi évtizeden át. Nem kérdőjelezzük meg Európát, de nem is hiszünk benne. Nincs európai "mi" érzés - nincsenek látható európai szimbólumok.
Azt, hogy a nemzeti identitás gyökeret vert a tizenkilencedik században Európában a nem privilegizált rétegek közt is, a nemzeti közoktatás elterjedése, az általános katonai szolgálat, az országos napilapokban testet öltő nemzeti nyilvánosság és az infrastrukturális fejlődés - utak, vasutak - segítették elő. Afféle nagy egységesítő öntőformák, amelyek összeolvasztották a széleken a kisebb régiók öntudatát, kialakították a közös nyelv és kultúra elemeit, s elterjesztették a nemzeti identitás szimbólumait. A jelenlegi Európa féltékenyen őrzi kulturális sokféleségét, s nem törekszik ilyen öntőformák létrehozására. Nincs európai érettségi, nincs európai média, s ha vannak is európai utak, ezek kiépítése nemzeti kormányok feladata. Az egységnek nincs megélhető formája, nincsenek szimbólumai. Láthatatlan marad, és a szociálpszichológiából tudjuk, hogy csak látható, érzékelhető szimbólumok vagy referenciacsoportok alkalmasak az érzelmi szinkronizációra, együttrezgésre, az egymásra figyelés kialakítására.
Az európai média- és kultúrpolitika lehetne kerete e látható identitás megteremtésének. Európa azonban arra törekszik, hogy az Egyesült Államok kulturális nyelvétől védje a nemzeti kultúrákat, s nem arra, hogy közös nyelvet, egy európai tömegkultúrát alakítson ki. Ennek talán egy illúzió az oka, amely szerint ha valami megadja Európa civilizációs egységét, az éppen az európai magaskultúra története. Amikor egy évvel ezelőtt egy számomra mindaddig ismeretlen európai kulturális szervezettől levelet kaptam, hogy lázadjunk fel, mi, európai értelmiségiek, és vegyük magunkra az alkotmány - vagy legalább a preambulum - megfogalmazásának nehéz terhét, mosolyogtam ugyan egy kicsit, de csak egy kicsit. Elvégre az antikvitás, a középkor lateiner írástudói, a felvilágosodás francia szalonjai, az európai romantika, az európai modern mozgalmak, az európai filozófia, az európai művészet és irodalom - ez Európa. Európa az írástudóké.
Mégis illúzió, ha az európai értelmiségiek sajátos kulturális összetartozását garanciának tekintjük egy Egyesült Európa érzelmi identitására és az európai szolidaritásra. Miért illúzió? Az Egyesült Európát a tizennyolcadik századi felvilágosodott írástudók utódai teremtették meg, de hiába volt a tizennyolcadik századi felvilágosodás is európai, olyan nemzettudatot, mi-tudatot, amely elejét vette volna az európai (és világ-) háborúknak, mégsem teremtett. Az Egyesült Európa identitásának megteremtéséhez nem elegendő az írástudók közös kulturális identitása. Ahhoz népi mitológia is kell, és a nagy öntőformák megélt valósága. Az egyetemes nyelv pedig, amelyet jelenleg az európai civilizáció beszél, az amerikai civilizáció nyelve. Némi fintorgó gőggel és némileg finnyásabb lelkiismerettel. Európa identitása ma Amerika. Európa identitása az elhatárolódásé: negatív identitás. A negatív identitások azonban rosszkedvű identitások.
Ez az igazság aranyborjú formájában csapott le rám, némileg paradox módon. Április végén az angol-francia (európai) Airbus A380-as gigásza megtette első útját. Ötvenezren nézték a diadalmas indulást. Toulouse-ban népünnepélyt rendeztek, óriási kivetítőkkel, minden tévécsatorna rögtön beszámolt a hírről, és Chirac elnök beszédet mondott. Két nappal később aztán újrakezdték az alkudozási és zsarolási köröket az amerikai és az európai kereskedelmi megbízottak az Airbus állami (európai) dotációjáról, amelynek révén méltánytalan előnybe kerül a nagy vetélytárssal, az amerikai Boinggel szemben. De addigra az aranyborjú már repült. És - jobb híján - Európa szimbóluma volt.
Természetesen igen jó okai vannak annak, hogy az Európai Unió fennmaradjon, alkotmánnyal vagy a nélkül. Bölcs szövetség ez, amelynek révén egy régió némi biztonságérzetre tehet szert egy gyorsan változó és instabil világban - és ezt mi a keleti szélen mindennél jobban tudjuk. A lisszaboni stratégia a régi arisztokrácia utolsó és racionális kísérlete, hogy ismét globális gazdasági szereplővé váljék. És még a privilegizált, távoli európai bürokrácia is reményt ad a helyi politikai vállalkozókkal és egyéb rövid távú haszonmaximalizálókkal szemben.
A kulturális identitásokat azonban nem jó okok teremtik, hanem közös emlékek, hitek és ellenségek, kollektív erőfeszítések és vágyak. A Robert Schuman és az Európai Szén- és Acélközösség emlékét hirdető május 9-i európai emléknap nem írta felül a régi Európa sebeit, a győzelem napját, a második világháborút, a D-dayt, a bombázások, megszállások, kitelepítések emlékét. Ezek ragadják meg a képzeletet, ezek mozgósítják az érzelmi emlékezetet. Európa népi mitológiája nemzeti mitológia, háborús és hidegháborús mitológia, és a néhány sápadt csillag a régi európai kulturális örökség néhány taktusa fölött vajmi gyenge próbálkozás arra, hogy új mitológiát teremtsen.
Egyszóval, attól tartok, Európának mindeddig nem volt más szimbóluma, mint az Egyesült Államok. Európának ugyanis nincs szappanoperája, nincs McDonald's-a és nincs birodalmi gőgje. Mindezt importálja az Egyesült Államokból, majd lenézi - ebből teremt magának identitást. Adolf Muschg svájci-német író a régi és az új Európa kulturális dialógusát szolgáló Tízek Kulturális Éve nyitóesszéjében szebben mondja ugyanezt: mi, európaiak mindig tudtuk, mit nem akarunk, miben kételkedünk, mivel szemben vagyunk gyanakvóak. Abban viszont nehezen tudunk megegyezni, hogy mit szeretnénk, miközben mindennél büszkébbek vagyunk európai civilizációinkra.
Az ellenbirodalmi identitás és a civilizációs küldetéstudat azonban nehezen fér meg egymással - nehezen képzelhető el, hogy Európa az Egyesült Államok ellenében viszi tovább és teszi mind ragyogóbbá az európai civilizációt. Ráadásul, ha Európa identitása ez a se veled, se nélküled érzelem, ha Európa identitása az Egyesült Államokból ered, akkor ezen az identitáson minden bizonnyal csak rontott a tízek csatlakozása, mert a tízek nem az Egyesült Államokkal szemben határozzák meg magukat, hanem a félelmetes keleti szomszédtól elszenvedett sérelmek emléke és a nyugati szomszédság enyhe lenézése közé szorulva éppenséggel megengedőek az Egyesült Államokkal és kultúrájával.
Azon tűnődöm, lehetséges-e identitás birodalmi szimbólumok nélkül. Aranyozott császárszobor nélkül vagy aranyozott Airbus nélkül. Ha Európa nem akarja kialakítani az identitás öntőformáit az oktatáson és a médián keresztül, és mégis szükség van valamire, amire büszke lehet, azon túl, hogy nem Amerika - akkor nem jobb-e, ha aranyozott Airbusok előtt hódolunk, ha az európai gazdasági teljesítményekre tudunk büszkék lenni? Annál mindenképpen többet tesz az európai identitás kialakításáért, mint ha megkeseredve morzsolgatjuk az európai kultúra aranyszemcséit a kereskedelmi csatornák műsorpolitikája láttán, vagy illúziótápláló értelmiségi rendezvényeken próbáljuk képviselni nemzeti kultúráinkat.
