Az Apostoli Szentszék "szinglijeit" azonban látszólag legalább anynyira izgalomban tartja a szexualitás problémája, mint a "bűnös város" egyedül a cölibátus gondolatával nem kacérkodó fiataljait. Az utóbbi időben ez a megszállottság hazánkban is kezdi egyre határozottabban hallatni hangját. Erkölcsükkel kérkedő öntelt politikusok és vallásos lobbicsoportok ütnek meg egyre agresszívabb és fenyegetőbb hangnemet, polgártársaik hálószobájának titkai után kutatva. Itthon egyelőre a szexuális orientáció vizslatása köti le az említett aktivisták figyelmét. Nem árt tudni azonban, hogy a Vatikán ennél jóval messzebbre megy.

Az azóta elhunyt II. János Pál néhány éve például azt követelte az olasz igazságszolgáltatás alkalmazottaitól, hogy ne működjenek közre válóperi eljárásokban, mivelhogy a válás bűn. Ennek megfelelően a katolikus hierarchia politikai dominanciáját legtovább szenvedő országokban a válás a legutóbbi időkig igen körülményes huzavonák után volt csak abszolválható. Chilében például egészen 2000-ig (!) a törvények nem is tették ezt lehetővé, és akárcsak Spanyolországban jelenleg, a klérus felháborodott tiltakozásába ütközött az állam azon törekvése, hogy állampolgárai szabad döntésére bízza, kivel akarják összekötni életüket, megosztani ágyukat (már megint a szex!), és kivel nem.

Hasonlóan elképesztő abszurditásról tanúskodik a Vatikán fogamzásgátlással kapcsolatos tanítása. Ez ugyanis tiltja a mesterséges fogamzásgátlás minden formáját (óvszer, fogamzásgátló tabletták stb.), mondván, hogy a születésszabályozás egyedül megengedhető módja a termékenységi ciklusokhoz való alkalmazkodás. Utóbbi eset azonban igen határozottan rámutat arra, hogy a Szentszék "szexuális megszállottsága" nem az emberi méltóság, a házasság és a gyermekek védelméről szól, hanem valami egészen másról. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Vatikán egy olyan világban tesz meg mindent nemzetközi fórumokon a gumióvszer alkalmazásának elítéléséért, melyben az elmúlt kevesebb mint húsz évben mintegy 22 millióan vesztették életüket AIDS-ben. Hogyan is szólhatna az emberi élet védelméről az óvszert tiltó egyházi "fatwa", miközben például az AIDS szó szerint újraformálja a járványtól leginkább sújtott Afrika demográfiáját, úgy, hogy Zimbabwé-ben az átlagéletkor 2010-re a becslések szerint megfeleződik - 61 évről 39 évre süllyed -, és Dél-Afrika munkaképes népessége 2015-re 21 százalékra csökkenhet? "Súlyos, emberéletekbe kerülő hibát követnek el azok a papok, akik a fogamzásgátlás ellen prédikálnak" - jelentette ki az ENSZ kompetens bizottságának (UNAIDS) elnöke, Peter Piot. "Nem azt kérjük - folytatta -, hogy az egyház támogassa a fogamzásgátlást, pusztán anynyit, hogy hagyjon fel annak tiltásával." A hivatalos egyházi álláspont kegyetlensége fölötti felháborodásukban katolikus hívek széles tömegei indítottak szervezett kampányt (ld. pl. www.condoms4life.org) a következő jelszóval: "Catholic People Care - Do Our Bishops? Banning Condoms Kills." (A katolikus híveket érdekli - És a püspökeinket? Az óvszer tiltása gyilkol.)

De ugyanebbe a sorba illeszkedik az az egészen elképesztő vatikáni nyilatkozat, mely az ENSZ-t "individualista és felelőtlen szexuális örömök bátorításával vádolja" annak kapcsán, hogy a világszervezet lehetővé teszi a sürgősségi fogamzásgátláshoz való hozzáférést az afganisztáni menekülttáborokban. Az életüket nyomorúságos körülmények közepette tengető tömegek sorsa iránti vatikáni érzéketlenség ezen a ponton kétségbeejtő méretet ölt. "Bennem egy menekülttábor képe valahogy nem úgy jelenik meg, mint hedonizmusra ösztönző hely. És azt sem gondolnám, hogy egy háborús zónából menekülő nőnek azon járna az esze, hogy el ne felejtse magával vinni a hőmérőjét és a havi ciklusát vezető noteszét, amelyek segítségével a természetes módszert alkalmazhatná" - fogalmaz maróan a Vatikán "szexpolitikája" ellen küzdő egykori apáca, Joanna Manning. Sajnos a Szentszék álláspontja ebben a kérdésben korántsem számít ad hoc esetnek. 1993-ban maga II. János Pál pápa ítélte el az ENSZ-t, mikor a világszervezet akkor a megerőszakolt boszniai nők számára kívánta lehetővé tenni a sürgősségi fogamzásgátlást. A pápának a megerőszakolt nőknek küldött, óriási nemzetközi felháborodást keltő üzenete a szexuális kapcsolat érzelmi mélysége iránti totális és felháborító érzéketlenségről tanúskodik, mikor azt kéri az áldozatoktól, hogy "alakítsák az erőszak aktusát a szeretet és befogadás aktusává", "elfogadván" az ellenséget, és "testét a saját testükké téve" (Los Angeles Times, "Pope urges Bosnian rape victims not to have abortions" - 1993. február 28.). Az érintetten kívül vajon mit szól mindehhez a férj és az esetleges féltestvérek, tekintettel arra is, hogy másfelől az egyház a házasság és család szentségéről prédikál?

A fenti esetek sajnos nem egyediek. A Szentszék hivatalos álláspontja ebben a kérdésben a Nemzetközi Büntetőbíróság felállítása körüli vitákban "csúcsosodott". A bíróság illetékességi körébe tartozó "emberiség elleni bűncselekmények" listájáról ugyanis a Vatikán mindenáron törölni akarta a nemi erőszak következtében beálló terhességet (forced pregnancy), mondván, ez az abortusz igazolásául szolgálhat. Azaz, a Szentszék ebben a kérdésben immár teljesen általános érvénnyel - ismét nagy nemzetközi felháborodást okozva - úgy foglalt állást, hogy az abortusz még nemi erőszak esetén sem megengedhető! (Lásd: Jean-Louis Tauran érsek: The Defence of Life in the Context of International Policies and Norms, www.vatican.va).

Tekinthetők-e ezek után hitelesnek "az emberi élet és méltóság védelmében" indított egyházi és egyházpolitikai kezdeményezések? Tekinthető-e hitelesnek a szexualitásról és az emberi méltóságról folytatott vitában az az intézmény, amely a saját háza táján olyannyira elbagatellizálni igyekszik a szexuális visszaélések tömeges jelenségét, hogy az még kifejezetten konzervatívnak tekinthető egyházi lapok szerint is arról tanúskodik, hogy "a klérus nem érti a probléma valódi súlyát" (Inside the Vatican, 2005. január-február, 76. o.).

Egy olyan intézmény folytat kérlelhetetlen küzdelmet hálószobáink ellenőrzése érdekében, melynek vezetőjét, XVI. Benedek pápát nemrégiben "az igazságszolgáltatás akadályozásával" vádolták meg a pedofil esetekkel foglalkozó jogi szakértők, rámutatva, hogy az egykori Ratzinger bíboros által szignált, 2001-ben keltezett egyházi dokumentum (Ad exsequendam ecclesiasticam legem), mely a botrányos esetekkel kapcsolatos legszigorúbb titoktartást írja elő, a Hittani Kongregáció részéről is megerősítette azt a korábban is intézményesített gyakorlatot, mely szerint az egyházi hatóságok nem értesíthetik a világi hatóságokat és a közvéleményt az elkövetett bűntettekről. A dokumentumot Joseph Ratzinger mellett aláíró Tarcisio Bertone érsek ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy "minden alapot nélkülöz az a követelés, mely szerint egy püspöknek kötelessége a rendőrségen feljelentenie egy papot, aki elismerte, hogy pedofília bűntettében vétkes" (lásd: "The Pope, the letter and the child sex claim", The Observer, 2005. április 24.).

Az itthon - olykor a felszín alatt, olykor a felszínen - folyó vitában fontos előre látni azt, mi vár ránk, ha a vatikáni szemlélet nyer teret. Talán - ha már Afganisztán szóba került - a "hitbuzgó" tálib aktivisták által felállított, mindenható "Erényügyi és Gonoszság-megelőzési Minisztérium" korszaka itthon még odébb van, a fentiek azonban meggyőzően bizonyítják, hogy az egyházi-politikai aktivisták voltaképpen nem a házasságot, a családot vagy a gyermekeket védik, hanem fundamentalista "háborút" folytatnak az egyház morális tekintélyének a közéletben való feltétlen elismerése érdekében - ha ebbe belepusztulunk is. Umberto Eco nemrég elhangzott szavaival: "Nagyon úgy tűnik fel, hogy megyünk vissza a középkorba."