Az igazi történet egyszerre több színtéren kezdődhetett vagy tizenöt éve. Az egyik oldalon ott a Nyugat és még inkább a Távol-Kelet csillapíthatatlan kőolajéhsége. És a fő közel-keleti források bizonytalansága. Irakot még az első Öböl-háború tette bizonytalanná. Az arab kőolajtermelők Izrael miatt zsarolnak időről időre bojkottal. Viszont a Szovjetunió összeomlásával szinte egy időben felfedezték: a függetlenné lett közép-ázsiai köztársaságok tartalékai az arab félszigetével versenyeznek, sőt meg is haladják azt. Ám a piacokra, a tengeri kikötőkhöz jutás megoldatlan volt. És ehhez járult a térség politikai rendezetlensége. Szinte a legutóbbi időkig az Egyesült Államokat alig izgatta, hogy a térségbeli partnerei volt KB-titkárok, KGB-tábornokok, akik néha nevetséges, de inkább szörnyű önkényuralmat építenek ki, és dinasztikus hatalomátadásra készülnek. Különösen megfeleltek ezek a helyi vezetők, amikor pár éve megjelent a térségben a nemzetközi iszlám terrorizmus. Az afganisztáni műveletekhez az amerikaiak katonai támaszpontokat kaptak, és letelepedhettek a saját szakadárjaival viaskodó Grúziában is.

A helyzet minimum kétarcú: az USA a demokratikus intézmények bevezetését szorgalmazza az arab világban, miközben ilyesmiről csak enyhe szordínóban beszél, ha Kazahsztánról, Türkmenisztánról, Azerbajdzsánról van szó. Egy orosz elemzés szerint azonban épp a vezeték bírja majd rá az amerikaiakat, hogy számukra átláthatóbb, stabilabb - tehát demokratikus - rendszereket szorgalmazzanak ezekben az országokban. A próba feltehetően Taskent lesz, amelynek ura épp most vert le véresen egy helyi felkelést. Tény az, hogy a BTC fő beruházói érdeke a folyamatos kőolajszállítás, amelyet nem zavarnak lázadások, terrorakciók és nagyhatalmi játszmák. A BTC nyilvánvalóan a regionális terrorszervezetek figyelmének középpontjába került: elég okuk van arra, hogy a Nyugat e hivalkodó jelenlétét a térségben megtámadják.

Már csak azért is, mert a folyamatos szállítás szabadabb kezet ad Washingtonnak közel-keleti politikájában. Az arab bojkott ezzel a csővel - ha megbízhatóan működik - leértékelődik. Az új tartalékok piacra kerülése esetleg stabilizálhatja az árakat, ami jót tesz a világgazdaságnak. Oroszországot nem vidítja fel a tény, hogy a Hajdar Alijev nevét viselő kőolajvezeték már működik. A Bakutól délre lévő főállomás továbbítja majd az azeri és a kazah kőolajmezők (köztük a magyarok által is épített tengizi) termelését, a türkmén földgázt és az ezután kitermelendő egyéb lelőhelyek szénhidrogénjét. Tehát kevesebbet fizetnek majd a szállításért a korábban megépített csővezetékeken. De csökken a politikai befolyás is. Hiszen ezeknek az államoknak más bevételük alig van. Tehát az elkerülő vezeték csökkenti az orosz, és növeli az amerikai befolyást.

A létesítmény működésének tehát vesztesei és nyertesei lesznek. A szónokok új selyemútnak, a regionális stabilitás tényezőjének nevezték a kaukázusi vezetéket. Kérdéses, hogy ez békét is jelent-e a térségben. Az viszont bizonyos: sok minden megváltozik majd.