A néni 80 éves férje azt mondta: letérdelt volna a főorvos előtt, csak segítsen. De az nem segített, mert haragudott. A kórházigazgató, ahelyett, hogy maga indított volna fegyelmit, azt tanácsolta a hozzátartozónak, tegyen panaszt az etikai bizottságnál. A férfi panaszt tett - a Magyar Orvosi Kamara (MOK) etikai bizottságai előtt öt esztendeje zajlik az eljárás. Ahogy az aktákat nézi az ember, az a benyomása: az etikai eljárás abból áll, hogy a bizottságban ülő orvosok tisztára mossák bepanaszolt kollégájukat. A sokadik fordulóban, a Bács-Kiskun Megyei Bíróságon egy bírónő megunta a dolgot: beidézte a koronatanút, a beosztott orvosnőt, aki ezúttal nem mert távol maradni, talán attól tartva, hogy a bíróságnak joga van elővezettetni. A rutinos bírói kérdések nyomán kiderült, hogy a főorvos igenis megsértette az egészségügyi törvényt, amikor anélkül javasolta a szomszéd kórházat, hogy lehetővé tette volna: a saját osztályán megvizsgálják a beteget.

A Bács-Kiskun megyei etikai bizottság ezek után elfogultságot jelentett be. A MOK országos etikai bizottsága Csongrád megyét jelölte ki helyette. Kezdődött minden elölről: a tanú nem jött el, megtehette; a Csongrád megyei etikai bizottság fütyült a bírósági ítélet indoklására, azt állapította meg: az etikai vétség nem nyert "egyértelmű bizonyítást".

Azt lehetne mondani: micsoda jelentéktelen ügy ez a halálos következményekkel járó műhibák, mandulaműtétbe belehalt gyermekek, összecserélt öregemberek, elfelejtett tetemek esetei után! Én azonban úgy gondolom, hogy ez - nem maga az alapeset, hanem a szakma tisztességén őrködő bizottságok eljárása - sokkal súlyosabb azokénál. Aki ugyanis dolgozik, követhet el hibát. Persze az orvosnak a nap minden percében tudnia kell, hogy emberi élettel dolgozik - az ő hibájának halálos következményei lehetnek. De önmagában a hibák egy része elfogulatlan távolságtartással megérthető, értékén kezelhető.

Itt azonban nem erről van szó. Hanem a betegek lenézéséről. Arról, hogy aki szót mer emelni önnön méltósága érdekében, az egy egész szakma ellenségévé válik. Aki a szívpanaszaitól megrémülve kopogtatni merészel az orvosi szoba ajtaján, az "büdös paraszt" lesz, aki "a jó édes anyucikáját ébresztgesse negyed nyolckor!" - ahogyan azt a webdoki vitafórumán írják teljes nevüket vállaló orvosok. Még ez is lehetne egy hangos kisebbség véleménye - de a bajai ügy ötéves történetéből egyértelmű: a szakmai szervezetek, etikai bizottságok is az egyenrangú orvos-beteg viszonyt elutasító magatartást erősítik.

Úgy vélem, ezzel olyanokat is maga ellen fordít az orvostársadalom, akik tudják és felháborítónak tartják, hogy 1990 óta kevesebb mint a felére csökkent a magyar egészségügy költségvetése, nem fizetik ki az ügyeleti időt, nincs elég pénz nővérre, műszerre. Igaz, közben föllelhető a pazarlás, a korrupció megannyi formája is. Jómagam ellene vagyok a privatizációnak - azt szeretném, ha a jövőben nem pénzügyi, hanem szakmai szempontok szerint döntenének az életemről. Mint az a tavaly decemberi népszavazáson kiderült, ma még hozzám hasonlóan gondolkodik a társadalom többsége. De ha elesett vagyok, azt sem kérdezhetem meg, mi bajom, mert az orvos nem áll velem szóba. Lám, a szakma elitje szerint ez így van jól. Nem tudom, volna-e erejük a pácienseknek megvédeni az egészségügyet a politika és a tőke támadásaitól. De ezek után már az a kérdés: mi okunk lenne rá?