Aki járt valaha a magyar felsőoktatás közelében, az maga is tud hasonló történeteket sorolni. A világ tizenöt év alatt kibújt a bőréből, az egyetemek és főiskolák viszont csak a sminken változtattak. Ahogy a tanárképzés rendszere már nem felel meg az átalakult közoktatás igényeinek, úgy járt el az idő a legtöbb intézmény fölött. Némely gazdasági főiskolákon a jövő vállalkozói olyanoktól tanulnak, akik a családi béténél nagyobb céget életükben nem láttak. Műszaki egyetemisták görnyednek a rajzasztal fölé, miközben oktatójuk is rég számítógépen dolgozik.

Lehet persze nosztalgiával gondolni a régi szép időkre, amikor a kiválasztott keveseket kézen fogva vezették a nagy nevű tudósok a tudomány grádicsain, de közben tudni kell: már régen nem erről van szó. A felsőoktatás a tömegeknek szól, de jobb híján ma is a régi, elitképző módszerek szerint működik. A bolognai rendszernek viszont, amelyet a hétfőn elfogadott törvény értelmében a jövő évtől a magyar felsőoktatás is követni fog, épp az a lényege, hogy mindenki az igényeinek megfelelő információmennyiséghez jusson hozzá. A biológiát tanuló hallgató eljuthat egy jó alapképzettségig, aztán például más irányban, akár külföldön is folytathatja tanulmányait; további okulással lehet tanár, azután pedig tudós. De az egyes szinteken meg is állhat, ha a munkaerőpiacon épp az ő képzettségére van kereslet.

Olyan alapelv ez, amelynek helyes voltát nehéz lenne vitatni. A kérdés csak az, hogy miként lehet mindezt a hátralévő egy év alatt megvalósítani. Hogy meg lehet, az nem kétséges: gondoljunk csak arra, hogy a tanszabadság meghirdetésekor a semmiből nőttek ki a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, és a helyi tanárközösségek hetek, hónapok alatt maguk írtak tanmenetet, olykor tankönyvet is. Meg voltak győződve ugyanis arról, hogy jó, amit csinálnak. Ne kételkedjünk tehát abban, hogy ha akarják, az egyetemek is teljesíteni tudják a bolognai feltételeket - elvégre évek óta biztosra vehetik, hogy a változás pillanata egyszer eljön, vélhetően nem a nulláról kell most kezdeniük a munkát.

Helyesebb volna tehát úgy föltenni a kérdést: vajon akar-e, fog-e mozdulni a felsőoktatás rendszere? Csak azt tudjuk, hogy a miniszter a törvény-előkészítés egy éve alatt gyakorlatilag minden szakmai szervezetet meggyőzött az igazáról, számos ponton ő maga is engedett. De valójában fogalmunk sincs, mit gondol az az oktató, akin a reform sorsa ténylegesen múlni fog. Egyik vagy másik politikai erő érveit elfogadva esélyteremtő felzárkóztatásnak vagy átgondolatlan felforgatásnak látja-e az évszázados játékszabályok átírását; az egyetemi autonómia növelésének vagy anyagi ellehetetlenítésnek a döntéshozatali és finanszírozási rendszer gyökeres átalakítását; európai csatlakozásnak vagy a nemzeti hagyományok semmibevételének az átjárhatóság biztosítását? Pedig ezen múlik minden. Ha a végeken összeszorított szájjal azt ismételgetik, hogy rossz, ami történik, akkor évtizedes kínlódás vár mindnyájunkra.

Akárhogy dönt is az Alkotmánybíróság a Fidesz beadványáról, egy biztos: honi viszonyaink között békés átmenetre aligha lehet számítani.