Vissza az analfabetizmusba?!
Ha a legfontosabb kultúrtechnikát, az olvasást ilyen botrányosan alacsony szinten sajátítják el a felnövekvő nemzedékek, az százezrek sorsát, életminőségét s az ország jövőbeni jövedelemtermelő képességét veszélyezteti. De se a magyar közoktatás szereplői, se a politikusok, se - sajnos - a magyar értelmiség képviselői nem adják jelét, hogy felismerték volna a funkcionális analfabetizmus terjedésének tényleges veszélyeit.
Ma minden negyedik gyerek úgy kerül ki az általános iskolából, vagy úgy ül ott valamelyik oktatási intézmény 9-10. évfolyamán, hogy nem tud olvasni. A szakképző iskolákban (a szakmunkásképzők utódaiban) a tankönyveket már alig használják az olvasni alig tudó tanulók. Néhány soros-szavas vázlatokat próbálnak a fejükbe tölteni a tanárok - lecke gyanánt. Ők lesznek a XXI. század magyar szakmunkásai...?!
Téved, aki azt hiszi, hogy csak a hátrányos helyzetű 30-40 százaléknak vannak olvasási problémái. Épp a PISA-vizsgálatok bizonyították be feketén-fehéren, hogy a tanulóinknak mindössze 10-15 százaléka teljesít - például olvas - jól.
De miért is nem tanul meg a gyerekeink többsége jól/használhatóan olvasni?
Világszerte gyökeresen átalakult az olvasásnak az életünkben, elsősorban a szabadidő eltöltésében, a szórakozásban betöltött szerepe. Magyarországon a rendszerváltás óta különösen gyorsan zsugorodik az olvasással töltött szabadidő. Ehelyett leginkább tévézünk, filmeket nézünk videón, DVD-n. A 2000-ben publikált "Literacy"-kutatás adatai alapján a felnőtt magyar lakosság 80 százaléka (!) rosszul vagy gyengén teljesít az olvasási feladatokban.
Az olvasás olyan tevékenység, amit csak akkor szeretünk meg, amikor már semmiféle technikai nehézségünk nincs vele. Ehhez viszont nagyon sokat kell gyakorolni, és kellen(én)ek a jó élmények, emlékek, tapasztalatok a korai életévekből, amikor a szülők sokat olvastak és meséltek, egyáltalán, beszéltek hozzánk.
A sokat számítógépező gyerekek, akikből egyre több van, jellemzően nehezen fejezik ki magukat, szóban nagyon sután fogalmaznak, kerülik a kommunikációt. Ugyanakkor gyorsak a reakcióik, jók a megfigyeléseik, a géppel bravúrosan bánnak. A számítógépes játékok, az akciófilmek gyorsan és könnyen elérhető élményeket, örömöket szereznek nekik. A hatás kicsit a kábítószerekéhez hasonlít: az "anyag" által kiváltott mesterséges boldogság ismeretében a természetes kielégülések, örömök sápadtabbnak tűnnek, leértékelődnek.
Persze ettől még megtanulhatnának a gyerekek olvasni, hiszen ott az iskola, amit épp erre találtak ki. Csakhogy ott sosem látott és teljesen érthetetlen sietséggel próbálják olvasóvá dresszírozni a kicsiket. Sok szülő kiérzi a tanító metakommunikációjából, sőt néha szavaiból is, hogy ma már kívánatos (!) olvasni tudással belépni az iskola kapuján. Az ilyen gyerek ugyanis karácsonyra biztosan szépen olvas, tavasszal versenyre lehet küldeni.
Pedig az iskolaérett gyerekek között is igen nagy eltérés van abban, hogy melyik milyen gyorsan tanul meg írni, olvasni. A teljesen egészséges gyerekek valamikor hat- és nyolcéves koruk között válnak alkalmassá az írás, olvasás elsajátítására. Ma az a gyakorlat, hogy a tempót a leggyorsabbakhoz igazítják, emiatt a "maradékot", néha az osztály felét-kétharmadát folytonosan sürgetik.
Tipikus helyzet, hogy ha nem sikerül a gyereknek "időre" megtanulni olvasni, számolni, akkor felszólítják a szülőt, tanítsa ő otthon esténként. Ami nem sikerült a profinak, azt rálőcsölik a laikusra.
Az első évek sietsége annál is érthetetlenebb, mivel az iskolába kerülő gyerekek egyre nagyobb hányada, ma már kb. 15 százaléka hamarosan valamilyen tanulási problémát mutat (diszlexia, hiperaktivitás, figyelemzavar, logopédiai problémák). A társadalmi különbségek egyre nagyobbak, ezzel is magyarázható, hogy nemcsak a tanulási problémákkal küszködő, de a kiemelkedően teljesítő gyerekből is egyre több van, miközben fogyatkozik a közép, az átlag, akire méretezték az egész rendszert. Mind a gyengébb, mind a kiemelkedő gyerek probléma az iskola számára, és finomabb-durvább eszközökkel megpróbálja kivetni magából.
A világ legjobb közoktatásával rendelkező Finnországban egyetemen képezik a tanítókat, s most már épp az óvónőképzést akarják bevinni az egyetemekre. Nálunk a "normál" pedagógusok nem foglalkoznak a diszlexiás tanulóval, ha nincs logopédus sem az iskolában, a szülő kénytelen máshova íratni a gyerekét... A finn tanító egyben egy kicsit logopédus, egy kicsit pszichológus, képes azonosítani a diszlexiás gyereket, nem küldi sehova, mert tudja, hogy ilyen esetben mit kell tenni.
Ha egy gyerek funkcionális analfabétaként fejezi be tanulmányait, vagyis olvasás révén nem tud hozzájutni haszonnal kecsegtető információkhoz, akkor őt a közoktatás selejtjének lehet tekinteni. Hogyan viszonyul a magyar iskolarendszer ahhoz a tényhez, hogy minimum 25 százalékos selejttel dolgozik? A tipikus reakciók: 1. nem vesznek tudomást a kínos igazságról; 2. átnevezik a problémát valami mássá; 3. elhárítják a felelősséget.
Ez végeredményben érthető is, hiszen a közoktatás, bármilyen nagy rendszer, még mindig kicsi ahhoz a változássorozathoz képest, ami az olvasás térvesztését (is) kiváltja - világszerte.
Mit tesznek másutt az olvasás/szövegértés romlásának megállítására?
Az Egyesült Államokat szokás megmosolyogni tanulóik nemzetközi mérésekben elért halovány teljesítményei miatt. Csakhogy a PISA-vizsgálatokban az amerikai diákok jobban teljesítettek, mint a magyarok. Mivel tűrhetetlennek ítélték az amerikai gyerekek rossz olvasni tudását, 2001-ben elfogadtak egy törvényt, melynek szlogenje: No child left behind - azaz egyetlen gyereket se hagyjunk magunk mögött. Azóta bármelyik pedagógiai szervezet, iskola, kutató folyamodhat kutatói ösztöndíjért, ha vállalja, hogy mozgósítja a környezetét, a társadalmat ennek a célnak az érdekében, illetve hatékony pedagógiai módszerek kidolgozásán kíván dolgozni. A gyerekek tudását rendszeresen mérik szövetségi tesztekkel. Az az iskola, ahol nagyon gyengén szerepelnek a tanulók, támogatást kap a felzárkózásra. De csak átmeneti időre, 2-3 évre. Ha nem sikerül javítania a pedagógiai munka hatékonyságát, nem működhet tovább önálló iskolaként.
Ausztriában a PISA 2000 vizsgálat után már egy évvel belefogtak a jelenleg is folyó Lesefit nevű óriásprojektbe. A bécsi Oktatási Minisztérium által összefogott program tartalmazza a pedagógusok olvasástanítással kapcsolatos kötelező továbbképzését, a tanító- és tanárképzés célirányos reformját, az olvasástanítási módszerek felülvizsgálatát, a diszlexia és egyéb tanulási problémák korai és kötelező szűrését és korrekcióját, a rosszul olvasók kötelező, iskolai felzárkóztatását, folyamatos online, telefonos és személyes tanácsadást szülőknek, pedagógusoknak; felvilágosító brosúrák, ingyenes könyvcsomagok küldését az elsősök szüleinek, vetélkedők, pályázatok, Harry Potter show-k, látványos médiaesemények tucatjait.
Világszerte azért foglalkoznak a lemaradók problémájával egyre többet, egyre intenzívebben, azért jönnek létre a funkcionális analfabetizmus visszaszorítását célzó nagy projektek, mert az oktatási rendszerek terén is kíméletlen verseny bontakozik ki. Ennek jelei maguk a PISA-vizsgálatok is, amelyeket az OECD, a fejlett országok nemzetközi szervezete végeztet el. A közoktatás stratégiai "iparág", aminek a feljavítását nem lehet csak oktatási feladatnak tekinteni.
Magyarországon sajnos még nem tudatosodott, hogy búzánk, szalámink mellett az oktatási rendszerünk is versenyhelyzetbe került a világpiacon. Azoknak a magyar gyerekeknek, akik ilyen gyenge tudással lépnek ki az iskolából, nem lesz munkájuk, amivel kenyeret kereshetnek. Ezért pedig mindannyian felelősek vagyunk, akik látjuk sűrűsödni a viharfelhőket.
A szerző a www.tanulasmodszertan.hu szakírója
