Mit kell napi csatározások szintjére vinni? Nyilván azt, ami napi probléma, és amiről van kivel csatázni. A cigánygyűlölet naponta és tömegesen megnyilvánul, utcán, kocsmában, munkahelyen, iskolában, a neten. Ennek konkrét napi következményei vannak. Befolyásolják a romák munkavállalását, oktatását, társadalmi kapcsolatait, egészségét, szórakozási lehetőségeit, közérzetét, biztonságát. Vannak, s politikai, közvélemény-formáló erővel rendelkeznek, akik ezeket a nyilvánvaló tapasztalati tényeket tagadják, amit pedig nem tagadnak, azért kollektíve a romákat teszik felelőssé, vagyis maguk is a hétköznapi rasszizmus hordozói.

Van tehát napi probléma, és van kivel csatázni.

A "politikai haszonvágy" pedig sunyi kifejezés, mert két ellentétes értékű értelmezése lehet. Ha politikai haszonvágy alatt a politikán keresztül elérhető magánhaszon, magánhatalom vágyát értjük, akkor semmit nem helyes politikai haszonvágyból tenni, ha viszont a politikai meggyőződésünk szerinti közhasznot értjük alatta, akkor helyes erre vágyni, és ennek érdekében csatázni.

Akik a cikk elején idézett formában általánosítják azt a konkrét kérdést, hogy helyes volt-e a "hagyományőrzők" által leszúrt roma fiú ügyében az utcára menni, a nemleges válaszukat kívánják a rasszizmus elleni harc értelmének megkérdőjelezéséig általánosítani. Ha a konkrét kérdésben igazuk lenne, a lényegi kérdésben akkor sem. De a konkrét kérdésben sincs igazuk. Azért nincs, mert itt egy életszerű föltevés áll szemben egy életszerűtlen követelménnyel. "Hagyományőrző" katonai gyakorlatozással jelentős részben ideológiailag elkötelezett emberek foglalkoznak. Harcra kész emberek, akiknek a harci készenlétükhöz ellenségképük is van. Ha egy ilyen társaság tagjaként föllépő egyén minden komolyabb, konkrét ok nélkül, józan állapotban átdöf egy kamasz fiút, akin látszik, hogy a mai Magyarországon dívó rasszizmustól leginkább veszélyeztetett kisebbséghez tartozik, akkor életszerű az a föltételezés, hogy az emberölési kísérletnek volt rasszista motívuma.

Életszerűtlen követelmény, hogy a tiltakozó akciók a bírósági eljárások időrendjéhez és jogi követelményeihez igazodjanak. Három okból. 1. A különböző bűncselekmények, diszkriminatív eljárások rasszista indítékai az esetek jelentős részében nem bizonyíthatók, másik jelentős részében pedig a nyomozószervek és a vádhatóság a bizonyítást meg sem kísérli. Nyilvánvaló esetekben sem. A tiltakozás ezért semmiképp sem köthető hivatalos eljárás hivatalos eredményéhez - hiszen a hivatalos eljárások eredménytelensége maga is a probléma része. A probléma része a többségi kényelem, mely a valóság jogi bizonyíthatatlanságát a valóság tagadására használja fel. Hogy ne kelljen tenni semmit, és ne változzék semmi. 2. A tiltakozás ereje az esemény kiváltotta érzelmek erejére épül, ezt nem lehet évekig, a jogerős ítélet megszületéséig jegelni. A tiltakozók úgy érzik, azonnal tenni kell valamit, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. Ez a meghatározó motiváció nem alkalmazkodhat a hatósági eljárások léptékéhez. 3. A bírósági eljárások jogi követelményeit az a szempont határozza meg, hogy semmiképp ne büntessen az állam ártatlan embereket. A tiltakozás, a tüntetés azonban nem ítélet, a tiltakozók nem büntetnek. Nem szólítottak föl senkit ezúttal sem önbíráskodásra, nem nevezték meg az elkövetőket. Az ilyen fölszólítás természetesen megengedhetetlen lenne a tiltakozás, a tüntetés idejétől és tárgyától függetlenül is. Egy tiltakozó akció tárgyára és módjára vonatkozó döntés annál jobb lehet, minél gyorsabban és minél több információ birtokában történik. Ez két ellentétes szempont. A kettő kiegyensúlyozása nem mindig sikerül, de ez mindig csak utólag derül ki. Most is.

A látszat megcsalhatja azokat is, akik abból indultak ki, hogy az áldozat romasága miatt lett áldozat, de azokat is, akik ezt az elkövető romasága alapján kizárják. A látszat néha csal. Néha. A valóság azonban ugyanolyan, és a tisztességes polgárok kötelessége ugyanaz marad.