A politikai nyilvánosság nem engedte meg magának a hallgatás kockázatát. Együtt voltak a mozzanatok, amelyek feltételes intellektuális reflexként váltják ki a rasszizmus vádját: cigány fiú mint áldozat, rohamsisakos, különös katonai ruhát, fegyvereket viselő társaság a tettesek oldalán. Az időpont sem mondható semlegesnek, hiszen a második világháború végének ünnepnapján vagyunk, ráadásul a Vár lábánál állt a busz, amelyen a bűncselekményt elkövették, néhány száz méterre vagyunk tehát a hazai szélsőjobb egyik kultikus helyétől.

Alig fogalmazódott meg kétely. A miniszterelnök a parlamentben azt mondta, ki kell fejezni aggodalmunkat, ha valakit bőrszíne, származása vagy hite miatt fényes nappal megtámadhatnak. Igaz. Az SZDSZ közleménye szerint nem engedhetjük meg, hogy szélsőséges, rasszista, embergyűlölő csoportok megfélemlítsenek bennünket. Igaz. Dávid Ibolya egy tévéinterjúban úgy fogalmazott, nem véletlen, hogy ez egy 15 éves roma fiúval történt meg. Pokorni Zoltán a Fidesz részéről arra kérte a rendőrséget, ne próbálja palástolni a történtek rasszista jellegét. Ez mind így igaz, elhangzott, de mégsem akarom egy bekezdés erejéig sem összemosni az álláspontokat: szocialista és liberális oldalon erősebb és azonnalibb volt a felháborodás, meg sem jelent a kétely.

Annak ellenére sem, hogy a közelmúltban a Hősök terén az indiai férfi elleni támadás, hiába volt ott órákkal korábban a Vér és Becsület gyűlése, mégsem az volt, aminek látszott. Ennek ellenére nagyon erős a kényszer a tiltakozásra. Ezt önmagában illik komolyan venni akkor is, ha most farkast kiáltottak. A mentség: farkasok vannak.

A természetük viszont nehezebben kiismerhető, mint korábban. Így a legtisztességesebb értelmiségi hangadók reflexei sem működnek pontosan. Majd' azt mondtam, hogy a régi hívó szavakra pattannak az egyébként okkal feszített idegek. Miközben a gyűlölet hétköznapibbá, oldottabbá vált, a kiszolgáltatottság természetesebbé, és mint ilyen, keményebbé. Igazuk van, hogy szólni kell, de már nem olyan "könnyű" megtalálni a végszavakat, mint korábban. (A cigányokat sem megtámadni szokták, tipikusan nem nyílt agresszió áldozatai.) A társadalom azonban reagál a cigányság átok sújtotta létére azzal, hogy nem megy orvos az általuk lakott falvakba, kerületekbe, nem ad munkát nekik, és egyáltalán, nem találja, nem is keresi a közös hangot velük. De reagálnak az emberek akkor is, amikor Molnár Ferenc Caramel roma énekes sok százezer szavazattal nyerte a Megasztárt azt követően, hogy az előző versenyben Oláh Ibolya megint csak százezrek jóvoltából második lett. Ezt is a társadalom üzente.

Nem állítanám, hogy egyszerűen dekódolható mindez.

A rasszizmus elleni múlt heti tiltakozóknak nem kell visszavonulniuk, hiszen meg nem sértettek senkit, de be kell látniuk, tovább építendők az embervédő pozíciók. Készülődnek gyalázatosan magukra hagyottan élő fiatal emberek, pajzsokkal, késekkel, gumibotokkal, hülye könyvekkel, gurukkal - maguk se tudják, mire. És előbb-utóbb ütniük kell - ellenfél szurkolóját, más öltözetűt, bőrszínűt, mert felismerhető ellenségre van szükségük. Tele ilyen emberekkel a világ, s ami körülöttük, általuk történik, több mint politika. Ennek fogalomkészletével most nem is sikerült leírni.

Horváth Aladár, az ebben az ügyben is radikálisan fellépő roma polgárjogi vezető korábban fenyegető veszélynek nevezte, hogy a cigányság ügyét, a rasszizmus elleni fellépést a társadalom "kiadja gebinbe" kis értelmiségi csoportoknak. Egy ilyen tévedésnek, mint a mostani, lesz kára - pluszindulatot alapozhat meg az előítéletet reflexszerűen vádló előítélet, amely látszólag logikusan jut el tárgyáig. De talán meglesz az a keserves kis haszna is, hogy a társadalom visszavesz ebből a felelősségből valamit, belátva, megint egy ügy, ami nem feltétlenül a csúcsokról látható be a legjobban.