Előbb csak a próféták, majd filozófusok, végül pedig a hétköznapi emberek is ráébredtek: nem az a fontos, miként boldogulsz, hanem, hogy miként éled azt meg. A jelek azonban arra utalnak, hogy az emberek számottevően különböznek boldogságra való fogékonyságuk, "boldogságkvóciensük" (BQ-juk) tekintetében. A hétköznapi gondolkodás az örömöket és fájdalmakat folyamatosan "könyvelve", többnyire állapotjelzőként használja a boldogság fogalmát. Arra utal, hogy egy adott pillanatban mennyire érzi valaki kielégítőnek életét, esetleg visszatekintve milyen mértékben elégedett azzal. Gyakran hivatkozunk azonban a boldogság másik, iránytűként használt értelmezésére is, amely a "mire törekszel, mit akarsz elérni" kérdésekre keres választ. Ez a fogalom arra a közkeletű feltételezésre épít, hogy az emberek a boldogságot keresik, így cselekedeteiket a boldogság elérése vezérli. A kutatók a boldogság három összetevőjét azonosították: a fizikai örömöket (gyönyört), a szoros érzelmi kötődést (erős elkötelezettséget a társ, a család, valamilyen vallási, politikai közösség, a munka vagy hivatás iránt), az értelmes életcélt (valamilyen, a közösségünket szolgáló, magasabb rendű feladat támogatása).

A távlati célok és a jelen örömei gyakran egymásnak ellentmondanak. Csak az emberiség legnagyobb alakjai, tudósok, művészek, próféták, felfedezők képesek a vágyott cél elérése érdekében a totális önfeláldozásra. Ilyen kiemelkedő elkötelezettség távol áll az átlagembertől. Ám a pillanatnyi élvezetek hajszolása közben könnyű utat téveszteni. Erre az - évezredek óta felismert - egyszerű igazságra kínált magyarázatot a témakör világhírű magyar származású kutatója, Scitovszky Tibor. Az Örömtelen gazdaság című könyvében bizonyítja, hogy az ember előtt két eltérő "boldogságstratégia" nyílik: a kényelemérzet vagy az örömérzet maximalizálása. Aki komfortérzetének magas szinten tartására törekszik, élete minden pillanatában, azonnal kielégíti szükségleteit: állandóan eszik, nemcsak akkor, ha éhes. A másik stratégia az örömöt a szükségletek késleltetett - pl. az éhségérzet - kielégítése miatti kínzó vágy beteljesüléseként fogja fel. Az ilyen ember szerint "meg kell szenvedni" az igazi boldogságot: éhesnek kell lenni ahhoz, hogy örömöt leljünk az evésben. Az átlagember - mint ezt a kórosan sokat evők, ivók növekvő száma is mutatja - inkább az azonnali kielégülés stratégiáját követi. A pszichológusok megállapítása szerint azonban a folyamatos kielégülést keresők többnyire kielégületlenséggel és boldogtalansággal küszködnek.

Mi lehet azonban a forrása eltérő "boldogságképességünknek"? A genetikai "programozás" gyakran félreértett és még gyakrabban félremagyarázott fogalma arra utal: az örökölt gének által meghatározott személyiségünk alapvetően befolyásolja, miként éljük át a velünk történteket. Aki szüleitől a világra való "nyitottságot" kapott útravalóul, az életének pozitív és negatív élménytömegéből több örömet fog fel, mint aki zárkózott természetet örökölt. A szorongó személyiség viszont a negatív élményekre van "kihegyezve": a másokéval azonos élménytömegből inkább a rossz emlékeket "gyűjti magába". Akinek tehát nyitott és stabil személyiség az "öröksége" - boldogságra született.

Boldogságunkat a családi örökség más összefüggésben is befolyásolja. A szülők "töltik belénk" azt a kulturális programot, amely segít eligazodni a környezetben. Életcélokat kapunk, életmodelleket örökítenek ránk, öntudatlanul is belénk táplálják, miként értékeljük azt, amit elértünk. A jó szellemi örökség boldogságra programozza az utódot, a "mérgező szülők" a kudarc mintáit örökítik át. Az értelmes cél követése "boldogsággeneráló", míg a fogyasztás útján történő kielégülés keresése "boldogságnyűvő" tényező. Ténylegesen megélt boldogságunkat azonban alapvetően befolyásolja négy alapvető - az egyén számára készen kapott és befolyásolhatatlan - társadalmi tényező.

Az első: "boldogságjavakkal" való ellátottságunk. Általános tapasztalat: a gazdagabb országok és a bőségben élő emberek átlagosan boldogabbak, mint a szegényebb országok és szűkölködő emberek. Az élettel való elégedettség egy ideig a GDP-vel egyenesen arányosan nő. Így Magyarországon a többség igaznak tekinti a "több pénz = nagyobb boldogság" egyenletet. Az állításra, hogy pénzen nem lehet boldogságot vásárolni, ezért sokan joggal válaszolják: aki így vélekedik, az nem ismeri az utat a legközelebbi bevásárlóközpontba. Az elmúlt évek kutatásai azonban igazolták: a jövedelem és a boldogságszint közötti, korábban egyértelmű kapcsolat a legfejlettebb országokban legyengül. A boldogság növekedésének trendje egy bizonyos gazdagsági küszöböt elérve megtörik. Az USA-ban a GDP az 1940-es és az 1990-es évek között háromszorosára emelkedett, a jólét növekedése ellenére a boldogságszint az 1950-es évek vége óta lényegében változatlan.

A boldogságérzetet a társadalmi egyenlőtlenség mértéke is befolyásolja. Minél egyenlőtlenebb egy társadalom, annál kevésbé boldog. Azonos GDP mellett - amelyből a boldogságjavakkal való közel egyenlő ellátottság következik - a kevésbé egyenlőtlen társadalom a boldogabb. Így Nyugat-Európa néhány fejlett, de az USA-nál kevésbé gazdag társadalmának - Dánia, Finnország, Norvégia, Hollandia, Svájc - boldogságszintje jellegzetesen magasabb, mint az amerikai társadalomé. Részben az egyenlőtlenségek növekedése idézte elő a rendszerváltást követően Kelet-Európa boldogságszintjének visszaesését.

A harmadik - gyakran figyelmen kívül hagyott - társadalmi tényező: a társadalmi környezet átláthatatlansága és bizonytalansága. A tapasztalatok arra utalnak: minél kiszámíthatóbb a társadalmi környezet, annál boldogabbak az emberek. A kiszámíthatóságnak azonban két eltérő modellje létezik. Kiszámíthatóságot eredményez egy merev, a hagyományok által szentesített társadalmi viszonyrendszer - mint a vallások uralta társadalmak. Ezért vezet a hagyományokon alapuló stabilitás megrendülése a boldogságszint csökkenéséhez az ilyen országokban. Ugyanakkor a fejlett demokráciák átlátható viszonyai - a demokratikusan kialakított "játékszabályok", amelyeket a közösség elfogad, az egyén pedig nem igyekszik kijátszani - boldogságnövelő tényezők.

A negyedik "boldogságmódosító" társadalmi tényező: a szabadság mértéke. A szabadság (a demokrácia és a választási lehetőségek) boldogságnövelő tényezők, míg a korlátok (a választási lehetőség hiánya az életben vagy a piacon) mérséklik boldogságunkat. A kutatások tanúsítják, a választási lehetőségek bővülésével a boldogság mértéke azzal arányban nő, minél több dolog, viszony, életmód, jövőkép közül választhat az egyén. Ennek az összefüggésnek van azonban egy feltétele: az egyénnek éreznie kell: döntő mértékben tőle függ, megszerezheti-e ezeket a javakat.

A szegényeket a remény élteti, hogy a gazdagság automatikusan boldogságot szül. Aki pedig esetleg kételkedne ebben, az az orvostudományban bízik. Az elmúlt század ugyanis azt a - hamis - képet alakította ki bennünk: minden gondra található gyors és hatékony - bár nem szükségképpen olcsó - megoldás. Ha a tévé meghibásodik, jön a szerelő, és kicseréli az alkatrészt. A betegségeket egy pirula lenyelése elháríthatja. Egyre erősödött az érzés: ha mindenre, akkor a boldogságra is van pirula. S lám, tényleg: jött a depresszió elleni "csodaszer" - a Prozac. Amerika két évtized múlva el is nyerte a "Prozac-nemzet" nem éppen megtisztelő címet. A XXI. század azonban óvatosságra int. A gyógyszerek valóban sokak életét megkönnyítették. Ám, miközben egyre gazdagabbak lettünk, és rendelkezésünkre áll mindenféle gyógyszer, az előrejelzések a depresszió - csak az elhízással összemérhető - járványos emelkedését mutatják. Úgy tűnik, a "Szép új világ" leegyszerűsítő logikája - "Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyre biccenti" - a valóságban nem működik.

A vallások és a pszichológusok tanácsai - keress társat és becsüld meg őt, légy kedves és jólelkű a veled kapcsolatba kerülőkkel, élvezd az élet örömeit, tanulj meg felejteni és megbocsátani, ne hasonlítgasd magad mindig másokhoz, fordíts több időt családodra és barátaidra - közhelyszerűek. Ezek szinte bárkinek eszébe juthatnak. Különös módon azonban mégsem követjük. A génjeink - tudjuk - befolyásolhatatlanok. Ám az már rajtunk múlik, magányosan éljük-e le életünket. Miközben minden felmérés azt igazolja, a házasságban élők és gyerekkel rendelkezők boldogabbak és tovább élnek - egyre kevesebben választják ezt a boldogságmodellt. Tőlünk függ, mennyi időt fordítunk családunkra, mennyi energiát "fektetünk be" barátainkba - mégsem tesszük. Hatalmunkban áll korlátokat szabni vágyainknak, okosan élni és jótékonyságot gyakorolni - mégis elfeledkezünk róla. Energiáinkat - gyakran önpusztító módon - éppen a "boldogságnyűvő" tényezőkre összpontosítjuk. Igyekszünk minél több pénzt keresni, közben elfecséreljük időnket. Arra törekszünk, hogy olyanok legyünk, akiknek bőrében egyáltalán nem éreznénk jól magunkat. Állandóan azokhoz hasonlítjuk magunkat, akiket nem is szeretünk. Folytonosan aggódunk olyan dolgok miatt - nem vagyunk zsenik vagy szépek -, amelyek megváltoztathatatlanok. Ne kerteljünk: keményen megdolgozunk boldogtalanságunkért. Ezzel az erővel és kitartással akár boldogok is lehetnénk.