Ne ítéljünk, nem voltunk ott, nem tudhatjuk, mit érzékeltek a szemtanúk. De annyit megtehetünk, hogy megkérdezzük magunktól: mi vajon mit tettünk volna? Az, hogy a katonaruhás hordát megfékeztük volna, kizárható. Bár ott a távoli példa: az amerikai terrortámadás idején az egyik repülőgép azért nem zuhant Washingtonra, mert az utasok ellenálltak (igaz, tudták, mindenképpen végük van).

Nálunk azt javasolják, ha bajt észlelünk - koccanás, duhajkodás, a szomszéd hangoskodása vagy gyilkossági kísérlet -, hívjunk rendőrt. E fentről és messziről jövő ajánlat aztán mentesít bennünket az alól, hogy felelősen döntsünk a kritikusnak mutatkozó "közeli" helyzetekben is. Abban bízunk, hogy majd megoldja helyettünk valaki más. Az sem jutott senkinek az eszébe, hogy néhány percig távolról kövesse a csapatot, s mobilon adjon "helyzetjelentést" róluk a rendőröknek.

Senkinek sem lehet a szemére vetni, ha az agressziót szeretné kikerülni. Akár azon az áron is, hogy tudja, ennek törvényszerűen lehetnek áldozatai. Nem róható föl nyugdíjasnak, kismamának, de még válogatott bokszolónak sem, ha minél előbb szeretné elhagyni a veszélyzónát.

A buszos eset azonban azt is megmutatta, hogy mifelénk el lehet iszkolni segítségnyújtás nélkül a tett helyszínéről. A kockázatkerülő antigesztus garancia a névtelenségre és a háttérben való meghúzódásra (rengeteg anonim telefont kapott a rendőrség, bizonyára azoktól is, akik a tett elkövetése után ott, a helyszínen nem mutatkoztak segítőkésznek). E magatartásnak megvannak a társadalmi gyökerei. A 21-es busz utasai nem gonoszságból húzódtak vissza, hanem teljes természetességgel alkalmazták a "jobb, ha nem vagyunk szem előtt" szabályát, amely kétségkívül számos előnnyel jár a hétköznapokon. Később nem kell tanúskodni, nem kell egy hosszú, kellemetlen procedúrából részt vállalni.

Igaz, önveszélyes is: bármikor átkerülhetünk a túloldalra, s bennünket is nyugodt szívvel ott fognak hagyni. Ne számíts rám, én sem számítok másokra - így szól korunk parancsa. Ha Hollywood kell, menj a multiplexbe.