Az újságírói, orvosi s jogászi etika és szakértelem egyaránt csődöt mondott az elmúlt héten. Kezdődött azzal, hogy a közszolgálati televízió riportere és műsorvezetője - noha módjukban állna enyhíteni egy bűncselekmény százezreket károsító hatásán -, megvárják, míg a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Mert így szenzáció lehet a hírből. Hogy a nyilvánvaló bűncselekmény esetében a nyomozó hatóság kérdésére megtagadhatja-e a forrás feltárását az újságíró, szintén kérdéses. A hírek szerint azonban a rendőrségnek ez az álláspont ebben az ügyben tökéletesen megfelelt.

A pedagógus csatlakozik az újságíróhoz. Az egyik szentünk nevét viselő iskola igazgatója, akinek etikailag érzékeny diákjai időben jelezték a "tételszivárgást", szintén értesíthette volna elöljáróit. Sőt, köteles lett volna.

A Népszabadság felkér két nagy tekintélyű lélekbúvárt, hogy minősítsék az érettségi-újraíratást. A gyermekpszichiáter szerint a döntés embertelen. Itt ugyanis gyerekek kerülnek ki a burokból. Szegény, infantilizált, választójoggal rendelkező magzatok! Ha tudná a doktor néni, mennyi minden gyerekhez nem illőt cselekedtünk, míg eljutottunk az érettségi vizsgáig! A pszichiáternek egyébként a múltban akadt egy páciense, akit érettségi miatt kellett kezelni. Hogy a páciensnek esetleg más pszichés problémái voltak, s az érettségi csak előhozta az egyébként meglevő problémát, fel sem merül. Ezen az alapon a szerelem is embertelen, mert a szerelmi bánat gyakori forrása a lelki nyavalyának.

A reggeli rádiós csevejműsor a Népszava felmérését ismerteti, mely szerint X százalék kívánja a miniszter lemondását. Hogy internetes szavazásról és nem közvélemény-kutatásról van szó, nem érdekli a sietős csevejhölgyet.

Mivel jogállami lázálomban élünk, a "jogi" álláspont kiválasztása és visszhangosítása a legtanulságosabb. Egy ügyvéd tollat és mikrofont ragadva kifejti, hogy a miniszter törvényt sértett, amikor határozattal semmisítette meg a matematikai írásbeli érettségiket. Ezt az álláspontot aztán a sajtó megállás nélkül Kinyilatkoztatásként idézi, lévén ez "az alkotmányjogász" álláspontja. Vitathatatlan, az illető közigazgatási jogi tudását már fiatal korában elismerték, így lehetett Belügyminisztériumunk vezető jogásza - igaz, ez még az önkényuralmi rendszerben történt, amikor a BM nem a jogállamiság védelmében tűnt ki. Ezt az epizódot leszámítva azonban az ügyvéd neve fájdalmasan hiányzik - az alkotmányjogi szakirodalom, a szakmai viták áttekintése alapján - az alkotmányjogász-szakmából. Attól persze, hogy nem alkotmányjogi, hanem inkább sportjogi szakember (a testnevelési kar óraadója), még rátermett jogász lehet. De miért van az, hogy a többi - sok ezer - fiskális nem szól "jogsértésről"? Talán mert a közoktatási törvény meglepően világos. A 95. § (7) a) szerint az "oktatási miniszter határozattal... hivatalból intézkedik ... az érettségi vizsga megszervezésével, megtartásával összefüggésben, ha az intézkedés megtétele nélkül országos szinten veszélybe kerül ... az érettségi vizsga jogszabályok szerinti lebonyolítása."

Feltehetően az vezeti ügyvédünket, hogy az államigazgatási törvényben mindenféle, itt alkalmazhatatlan formaságok olvashatók a határozat kategóriájával kapcsolatban. Tekintettel arra, hogy miféle szenvedélyeket szabadíthat el az esetleges jogsértés híre, talán kívánatos lenne a kézenfekvőbb, botrányt nem okozó értelmezésre is tekintettel lenni, különösen, mivel a törvény szövege egyértelmű és a miniszteri határozat kiadásának feltételei teljesültek: veszélybe került országos szinten a vizsga jogszerű lefolytatása. A miniszteri határozat címzettjei a vizsgát lebonyolítók. A diákok még semmiféle jogot nem szereztek, rájuk nézve a határozat az érettségi bizonyítvány - lesz. A miniszter a szervezőtevékenységet semmisítette meg, amint ezt világosan kifejti Lövétei István, a szakmában ismert közigazgatási jogász, egyébként közvetlenül kapcsolódva az "alkotmányjogász" cikkéhez. De Lövéteire nem hivatkoznak - ami rendben van, annak nincs hírértéke.

Vagyunk még, akik emlékszünk egy - talán Étienne keresztnevű - jeles olimpiai úszóversenyzőre, aki nagyjából az eredményhirdetéskor ért - önfeledt boldogsággal - célba. Én mindig reméltem, hogy Étienne egyszer még úszásszakértőként bukkan fel. Nem is bizakodó tekintetét vágytam újra látni. Inkább arra voltam kíváncsi, kinek juthat eszébe, hogy pont őt kérdezzék. Nyilván azoknak a tűzoltóknak, akik bárkiben szakértőt látnak, aki életben tartja a tüzet.

A szerző akadémikus, az ELTE jogászprofesszora

Sajó András