"A kormány új agrárpolitikát hirdet meg. A piacgazdaság elképzelhetetlen valódi magántulajdonos nélkül, ami a mezőgazdaságban nagyrészt természetes személyek tulajdonát jelenti, és zömében egybeesik a tulajdon és a használat. (...) A mezőgazdasági tulajdonreform alapelve, hogy a föld annak a tulajdonába kerüljön, aki azt várhatóan megműveli. Célunk igazságot szolgáltatni a parasztságnak az elszenvedett sérelmekért. E tekintetben az 1947-es esztendő meghatározó kiindulópont lehet (taps). A fennmaradó állami földek sorsa a parlament döntésétől függ, addig be kell fagyasztani a nagyüzemek tulajdonában és használatában lévő földek eladását (nagy taps), beleértve a tagok közötti kiosztást is."

"Amennyiben a '47-es birtokviszonyok aranykorona-érték szerint gyorsan visszaállításra kerülnek, (...) csökken az élelmiszer-gazdaság teljesítménye. Más esetben egyrészről a mi országunk a tulajdoni és hagyatéki pereknek az országa lesz, másrészről a földjáradékosok országa lesz."

E szavak után leteszi a fogót meg a kalapácsot, s kissé kiegyenesedik az ember. A közvetítés az első szabadon választott kormány programjának vitáját repítette az éterbe, s akár népszerű műsorok kvízkérdése is lehetne: kik beszéltek? Az egyik megszólaló személyét bizonyára sokan helyesen megtippelték, igen, Antall József, májusban még kijelölt státusú miniszterelnök szavait idéztük. A másik politikus pedig - nem tévedés - Tölgyessy Péter akkor szabad demokrata frakcióvezető, ma már fideszes országgyűlési képviselő volt, aki mellesleg bizonyos szükségszerű kormányzástechnikai és egyéb közjogi okokból nagy ívű megállapodást kötött a program előterjesztőjével. Ismételjük meg: tizenöt év telt el azóta.

Ma sok minden másként van. Tudjuk például, hogy az önmagukban is állandó bizonytalanságban működő kisgazdák kényszerű koalíciós bekaréjozása miatt folyamatos politikai lavírozásra kényszerülő kormányfőnek a tervek között egyszerűen muszáj volt említenie azokat a bizonyos '47-es állapotokat (taps), valamint a (vörös) téeszelnökök tulajdonszerzési korlátozását is (nagy taps), de már soha nem fog kiderülni, vajon tényleg komolyan gondolta-e mindezt. Vagy ha úgy gondolta, miért nem csinálta meg. Mert két megállapítást ma már nyugodt lélekkel megtehetünk. 1. A mezőgazdasági tulajdon zöme nem annak a tulajdonába került, aki azt műveli. 2. A téeszelnökök (állami gazdasági vezetők) nagyobb része számára a kezdeti ijedtség után igenis kellemes kaszálóterületté vált a kárpótlás meg a szövetkezeti vagyonnevesítés.

Az első megállapításból fakadó folyamat - összes gazdálkodási-pénzügyi feltételünket, no meg az elmúlt tizenöt év adatait ismerve - igenis felér egy nemzeti katasztrófával. Nagyjából hatszázezer kiesett vidéki munkahely, körülbelül évi egymilliárd dollár értékű elveszett külpiaci értékesítési lehetőség, és ezek következtében egész térségek gazdasági ellehetetlenülése - ez a mérleg. A másfél évtized alatt egyetlen olyan kormány sem akadt, amely ezen a tendencián gyökeresen fordítani tudott volna. Ami viszont a második kijelentésünket illeti, az úgynevezett téeszlobbi (a "zöldbárók" társasága), no meg a hozzájuk kapcsolódó "kapcsolati szféra" ebben az egész katyvaszban mégiscsak megmutatta az erejét, s többségük legalábbis egyéni megélhetésüket tekintve talpon maradt - közülük néhányan talán nem is teljesen érdemtelenül.

És most újabb átalakulás közeleg. Nézzük hát a lényeget.

A nyolcvanas évek végén az "egypárt" központi bizottsága maga is határozatot hozott, hogy a mezőgazdaságban egyre növekvő feszültségek halmozódnak fel, s ezek enyhítésére "modernizációs programot" kell készíteni. Hogy ez mi is lett volna, már soha nem derül ki, mert az egész reformosdit elsöprő rendszerváltással - úgy értem: a mezőgazdaságban - a modernizáció helyett az erőteljes visszatekintgetés kora jött el. Az Antall-kormány agrárius vezetői háttal felültek az Európai Unió felé tartó vonatra, s arról tervezgettek, milyen szép is lesz majd az újra megvalósított múlt. Politikai alapon osztottak földet, agrárvagyont, miközben maga a "gazdálkodói megélhetés" lassan már mint kifejezés vált nevetségessé. Csináltak több mint kétmillió "földtulajdonost", akiknek úgy kétharmada pontosan azt sem tudta, hol a birtoka, miközben az antalli mondatokra ("a föld annak a tulajdonába kerüljön, aki azt várhatóan megműveli") már senki sem emlékezett. Horn Gyuláék időszakában agrárügyben a meghatározó döntéshozói tulajdonsággá a gyávaság vált. Jön az almáslobbi? Adunk nekik. Sírnak a csirkések? Adunk nekik. Adunk mindenkinek, csak ne hangoskodjon. Valahogy kiszorítjuk. Amúgy is el vagyunk foglalva az uniós kérdőívek kitöltésével, amelyekben részletesen el kell számolnunk például a hegyi terepen tartott kecskeállománnyal. Ám amikor rájöttek az illetékesek, hogy a regula miatt bizony némi adminisztrációt is meg kell követelni, jött a ribillió, a gazdatüntetés. És bizony engedtek ott is. Legyen egyszerűbb az elszámolás, legyen egyszerűbb minden. Hiszen jön a választás.

Orbán Viktorék ciklusára túl sok szót vesztegetni felesleges. Az agrárius csatlakozás dolgait gyakorlatilag egy az egyben ellazsálta (hogy ismétli magát a múlt...) a kényszerből kormányba emelt kisgazda koalíciós partner, ami pedig a napi intézkedéseket illeti, ez a kabinet is méltó volt elődjéhez.

A trendek lényegében a mostani kormány alatt sem változtak. Változatlanul bérbe vett apró birtokok százezrein szánt-vet-arat az egykor büszkén mutogatott, de mára elamortizálódott géppark zöme. Az állam persze kitalált valamit, hiszen időközben végre megalakult az a bizonyos, a birtokösszevonásokban is elvileg szerepet játszó földalap (amely volt állami gazdaságokkal köt igazán szívesen hosszú távú bérleti szerződést, de ez egy másik történet), az idősebb tulajdonosoknak életjáradékot is kínál a birtok átadása fejében, de maga a lényeg, az atomizált birtokrendszer átalakítása ügyében gyakorlatilag nem történt igazából semmi. Bármilyen furcsa, az egyetlen vigasztaló jelenség az úgynevezett finánctőke mind szélesebb kaszahúzása az ágazatban: egyre több pénzember érzi úgy, hogy tőkéjét netán akár mezőgazdaságba is fektetheti. De ezekből nincs sok. Legyen húsz, legyen harminc vagy akár száz, az alapvető gondokat az így az ágazatba kerülő milliók nem oldják meg. Ami pedig a korábban emlegetett "zöldbárókat" illeti, zömük már rég az Orbánék által oly sokat emlegetett családi gazdaságban (legyen bár annak valódi neve részvénytársaság) találta meg a jövőjét, és csak mosolyog, amikor a tévéhíradóban a hitelbe kényszerített, panaszkodó kisgazdálkodókat látja. Ő már húsz éve is tudta, mitől döglik a légy. A pénz lassan utat talál magának és saját szabályai szerint működik is - csakhogy ehhez idő kell. Az uniós piacon viszont éppen ebből van a legkevesebb.

Mindeközben ugyanis a hatékony áru-előállításra beállt európai élelmiszer-termelők (és nem csak a kontinens nyugati felén) szép csöndesen elballagnak mellettünk. Ha a tizenöt éve elkezdett és mára hibásnak bizonyult folyamatot megfordítani nem tudjuk, Tölgyessy Péter napjainkra igazzá vált mondata változatlanul érvényes lesz: hazánk "a földjáradékosok országa lesz". Hát ne legyen.