George W. Bush a szabadságot és a demokráciát tette harci jelszóvá elnökségének második terminusára, de fogadok rá, rögtön gyanakodni kezd, ha demokráciát emlegetnek neki a hajdani Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságai felől. Annál pillanatnyilag jobb, ha ezek a köztársaságok hűségesen Amerika-barátok, fölesküdnek az amerikai érdekek védelmére, támaszpontokat biztosítanak a U. S. Air Force-nak, s mindemellett még Putyin orosz elnököt is szeretik. Van tudniillik egy erős amerikai-orosz érdekközösség a szélsőséges iszlámmal, mint első számú közellenséggel szemben.

Persze, a dolgok azért nem ennyire egyszerűek. A brit kormány tavaly elcsapta taskenti nagykövetét, aki többszörösen és nyilvánosan szóvá tette Karimov jogsértéseit (egyebek között azt, hogy az al-Kaidára terhelő vallomásokat kínzásokkal szedik ki a letartóztatottakból), most azonban Jack Straw külügyminiszter nem volt hajlandó csatlakozni ahhoz az amerikai-orosz vonalhoz, hogy "terroristák" állnak az üzbegisztáni zavargások mögött. Végtére is majdnem bizonyosnak tekinthető, hogy Karimov katonái asszonyokat és gyermekeket gyilkoltak százszámra - "mint a nyulakat", egy szemtanú szerint.

Érteni vélem a Blair-kormány indítékait. A választásokon a közönség súlyosan megbüntette a Munkáspártot az iraki háborúban való részvétel miatt, most, kis kockázattal, helyesebbnek látszott a leválás Washingtonról. "Vegyük komolyan, amit mondunk" - üzente Straw a tengeren túlra, fölfedve azt az ellentmondást, ami az atlantista tengely (iraki) demokráciacsináló lendülete és a totálisan antidemokratikus rendszerek (mint amilyen az üzbég) támogatása között feszül.

Szó, mi szó, nem éppen kellemes osztozni egy olyan, hivatalosan hangoztatott amerikai meggyőződésben, hogy Üzbegisztánban "a demokrácia hosszú távú cél", miközben a rövid távú tapasztalat egészen mást mond. Történetesen azt, hogy Üzbegisztánban államilag ösztönzött genocídium történt, minden valószínűség szerint a legsúlyosabb az 1989. júniusi, Tien An Men téri (bár részleteiben máig sem felderített) mészárlás óta.

Fordítanék azonban egyet a történeten, lévén a brit magatartás epizód jellegű. A "nagy játszma" a kérdéses térségben úgy másfél évszázada zajlik, 2001. szeptember 11-e óta/után új lendületet kapott. Sokan vannak, akik az orosz-amerikai hatalmi túlsúllyal szemben egy Tamerlánt idéző kalifátust álmodnak maguknak. (Aminek a színezete, lévén a térség az iszlám hajdani szellemi központja, nyilvánvaló.) De még többen vannak azok az "erősek", akik nem Tamerlánban gondolkodnak, hanem földgázban és olajban. Közép-Ázsia ezekben a kincsekben gazdag. Urai egykorvolt kommunista vezetők, ma többségükben satrapák. Tessék elgondolkozni azon, mindegy-e, hogy ez a kincs az iszlamisták kezére jut (stratégiai adu gyanánt), vagy olyan emberek irányítása alatt marad, akik elődeikkel, a brit korona küldötteit lenyakaztató emírekkel szemben Washington és Moszkva szolgálói, ámde önnön népeik kíméletlen elnyomói? Ez itt a kérdés. Ebben kell állást foglalni. Egy biztos: az amerikaiak és az oroszok hajszálra egyforma választ adnak a kérdésre, bár a "kié lesz?" dolgában futnak még egy-két kegyetlen menetet egymással.