Az európai vezetés és a sajtó egy része mindennek dacára a világ végének rémképével fenyeget.

Pedig korai lenne május 29-én éjjel leszigetelnünk a nyílászárókat, és vegyvédelmi köpenyben a szoba közepére feküdnünk. Mint többször megírtuk: akármilyen akadályba ütközik is az EU alkotmányos szerződésének ratifikációja, érvényben maradnak az uniós alapszerződések, a közösségi joganyag. Kétségtelen viszont, hogy a francia "nem" - különösen, ha három nappal később egy másik alapító tagállamban, Hollandiában is hasonló eredménnyel zárul a királyság történelmének első népszavazása - lerombol egy jövőképet. Megnehezíti az unió politikai bővülésének lehetőségeit, nem könnyít a nehézkes brüszszeli döntéshozatalon. Nem tesz jót az amúgy is gyengélkedő euróövezetnek, és magának a közös valutának sem.

Természetesen politikai állásfoglalás kérdése, hogy valaki üdvözli ezeket a kilátásokat, vagy fél a bekövetkezésüktől. Olyanok is sokan vannak - és ezt éppen a franciaországi népszavazást megelőző, páratlan intenzitású vita mutatta meg -, akik elvileg az erősebb Európai Unió pártján vannak, de nem kívánnak megszavazni olyan alkotmányt, amely (szerintük) nem ad az európaiaknak, hanem éppenséggel elvesz tőlük. Például szociális jogokat.

Az álláspontok közötti tisztánlátást megnehezíti, hogy a francia vitába a tárgyhoz szorosan nem tartozó kérdések, jó adag szociális demagógia és alig leplezett, nehezen fékezhető személyi ambíciók vegyülnek. Ez normális: a vita politikai természetű, tehát a felvonultatott eszköztár is politikai lesz. Tegyük fel a kérdést inkább így: megnyugtató eredményt hoz-e a francia népszavazás, ha akármelyik oldal 51-54 százalékos többséggel kerül fölénybe? Aligha.

Hogyan kerülhetett Európa abba a helyzetbe, hogy pár ezer francia vagy akár holland szavazón is múlhat az EU-alkotmány ratifikációja? Ez a valódi kérdés.

Az Európai Uniót mintegy 454 millióan lakjuk. Legtöbbünket nem egy vastag és nehezen olvasható dokumentum foglalkoztat, amelynek kezdete ez: "Őfelsége, a belgák királya..." Hanem biztos megélhetést szeretnénk: stabil, jól fizető munkahelyet. Szabadidőnkben élhető környezetet. Rendes egészségügyi ellátást, iskolákat, nyugdíjakat, gyest. És még sok más mindent.

Európa mindezt nem tudja maradéktalanul biztosítani a számunkra. Németországban, amely elvileg az unió motorja, annyi a munkanélküli, ahányan Dániában élnek. Görögország, Olaszország roskadozik a belső államadósság súlya alatt. Az adóssághegy másutt is igen kedvezőtlen demográfiai folyamatokkal párosul: egyre kevesebben tartanak el egyre többeket.

Az öt évvel ezelőtt, tíz évre megfogalmazott ún. lisszaboni (versenyképességi) stratégia félidős vizsgálata igen súlyos problémákkal volt kénytelen elszámolni. A foglalkoztatottság szintje alacsony, a kis-, és középvállalkozások belegebednek az államigazgatással való hadakozásba. Egy felmérés szerint az EU azon a szinten tart versenyképességben, ahol az Egyesült Államok a 70-es évek végén. Ez persze nem jelenti azt, hogy Európa rosszul élne. Világviszonylatban igen jól él. De a jólétben élő ember nem az ínségeshez méri magát, hanem még jobban szeretne élni. Önmagában örvendetes például a várható élettartam növekedése, de az alacsony gyerekszámmal párosulva időzített demográfiai bombát jelent. Az egyre tovább élő, egyre több nyugdíjas joggal várja el, hogy bevételei a pihenés évtizedei alatt is tartsák reálértéküket, egészségügyi ellátása megfelelő legyen.

Az Európai Unió elődeit a gazdasági integrációt szem előtt tartva hozták létre az alapítók. Ez jelentős részben sikerült, de korántsem teljesen. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az új tagállamok dolgozóit sújtó munkaerőstop, a szolgáltatások piacát felszabadítani igyekvő Bolkestein-irányelv körüli hercehurca vagy az euróövezet szűkössége. Az EU nehezen is tudja garantálni a jólétet, ha egyszer - az olyan Prokrusztész-ágyak dacára, mint a stabilitási és növekedési paktum - a gazdaságpolitikai alapirányokat és módszereket nem "Brüsszel", hanem huszonöt tagállam huszonöt kormánya azt szem előtt tartva jelöli ki, hogy e huszonötféle lakosságtól várja újraválasztását.

Ennek megfelelően az európai politika tényleges tartalma csekély. Ám az Európai Unió tagállamainak vezetői gondoltak egy merészet. A gondolat a következő volt: a jelenlegi formában külön-külön vagy meg tudunk felelni a lakosság elvárásainak vagy nem. De egyelőre közösen biztosan nem. Gondoljuk ezért át a kereteket! Legalább azokat a körvonalakat rajzoljuk fel, amelyekkel a jövőben egy élhetőbb Európát teremthetünk. Ebből az ötletből született az Európai Konvent, majd az alkotmányos szerződés.

Ám a tagállamok vezetői jelentősen alábecsülték az alapprobléma jelentőségét. Ez abban áll: Európa politikai töredezettsége a gazdaságinál is jóval erősebb.

Az Európai Parlament gyakran hivatkozik az Európai Bizottsággal és az EU tanácsával szemben arra - nem is alaptalanul -, hogy az EU egyetlen közvetlenül választott testülete. Az a körülmény azonban, hogy az EP-választásokat egy időben tartják (tavaly történetesen június 10. és 13. között), nem leplezheti el a tényt, hogy nincsenek egységes európai választások. Magyarországon például az Európai Zöldek egyetlen tagpártjára sem lehetett szavazni: nem voltak a listán. Az EP-választás hagyományos magyar (francia, svéd, lett, stb.) megmérettetés volt, amelynek eredménye történetesen Brüsszelben (Strasbourgban) összegződött. Ráadásul még ez az ilyen-olyan parlament sem választhatja meg "Európa kormányát". Az idézőjel nagyon indokolt: az Európai Bizottság tagjait a tagállami kormányok jelölik ki. José Manuel Barroso elnök maga nyilatkozta: vak randevúra ment velük. Testületében konzervatívok, szocialisták és liberálisok egyaránt ott ülnek. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a bizottság politikája jellegtelen, ha egyszer jobbra és balra is meg akar felelni?

Nem volt ez másképp az Európai Konventtel, amelyet az új tagállamok (és három mostani tagjelölt) mindig meleg szavakkal méltattak, mert végre jelen lehettek Európa jövőjének megrajzolásánál. Amit azonban Brüsszelben szép szavakkal úgy mondanak a 90 százalékban a konventben kidolgozott alkotmányos szerződés kapcsán, hogy "kompromisszumos szöveg", azt köznapi megfogalmazással így illethetjük: jellegtelen. Egyszerre akart megfelelni az üzleti világ és a szakszervezetek, a gazdasági liberálisok és a piacvédők elvárásainak. Elfogadtatását a centrumtól várta - akármekkora is legyen ez. Mivel Spanyolországban elég szélesnek bizonyult, könnyen ment a népszavazás. Franciaországban viszont nehezen, mert keskeny a centrum.

Egy évvel ezelőtt gyengén, de még tartotta magát egy elképzelés, amely szerint Európa alkotmányát egyszerre kellene ratifikálni. De a töredezettség kiütközik: ilyen-olyan belpolitikai megfontolások miatt az egyes eljárásokat különböző időpontokra helyezték, s ezek módjában sem lehetett megállapodni. Van, ahol a népszavazás kifejezetten idegen az alkotmányos berendezkedéstől (például Németországban), másutt (Írországban és Dániában) épphogy alkotmányos kötelezettség.

Egységes európai ratifikáció híján minden tagállamban el kell a szöveget fogadtatni. (És kit érdekel, hogy az Európai Parlament egy áttéten - a Corbett-Méndez de Vigo-jelentésen - keresztül már megszavazta azt?) A helyzet olyan, mintha egy magyar népszavazásos jóváhagyásnál nemcsak a szokásos küszöböket kellene elérni, de Zalától Szabolcs-Szatmár-Beregig minden egyes megyében el kellene fogadtatni ugyanazt a javaslatot. Márpedig: ha Európa rovására ilyen erős a tagállami politika, akkor hogyan várhatjuk el az európai alkotmánytól, hogy "erős", ne pedig jellegtelen legyen?

A francia népszavazás pedig vajon az eddig sikeres kezdet vége-e vagy a vég kezdete? Kétségtelen, a május 29-i eredmény közvetlen hatással lesz a rögtön soron következő holland szavazásra, később pedig elsősorban is a brit referendumra. De hogyan is lehetne elvárni a britektől - akik amúgy is centralizálónak, fárasztónak és hátramozdítónak találják Brüsszelt általában, az alkotmányt pedig különösen -, hogy közös nevezőre kerüljenek a franciákkal, akik viszont túl liberálisnak és jogfosztónak?

Elképzelhető, hogy a francia, a holland és a brit szavazók 51-51 százalékban egyaránt megszavazzák majd a szöveget, s Brüszszelben mindenki nagyon megnyugodhat. De e megkönnyebbülés inkább egy pofon kijózanító erejével kell, hogy felérjen.

Brüsszel, 2005. május

A Courrier International