A civil életben montevideói onkológus Tabaré Vázquez az új elnök. Uruguay fordulatával igazodik Dél-Amerika politikai térképének az utóbbi néhány évben érvényesülő változásához: Chilében a szocialista Ricardo Lagos, Argentínában a peronizmus balszárnyához sorolható Nestor Kirchner, Brazíliában a szakszervezeti vezetőből munkáspárti politikussá avanzsált Luiz Inácio Lula da Silva került az elnöki székbe választások útján. Brazília északi szomszédját, az olajgazdag Venezuelát immár 1998 óta irányítja az egykori ejtőernyős parancsnok Hugo Chávez, aki a kubai modellt tartja követendőnek.

Latin-Amerikában korábban soha nem volt példa ilyen baloldali térnyerésre, ráadásul nem zárható ki, hogy a trend folytatódik a jövőre esedékes mexikói és perui választásokon is. Néhány további országban pedig annak nagy az esélye, hogy a népakarat elsodorja az alkotmányosan választott államfőt. Így történt másfél éve egyszer már Bolíviában, egy hónapja Ecuadorban. Nicaraguában Enrique Bolanos elnök egyelőre túlélte a benzinár-emelés miatti utcai tüntetéseket, ám helyzete rendkívül ingatag. Ez utóbbi példák, megtetézve Haitival, jelzik, hogy az Egyesült Államok hátsó udvarának tekintett Latin-Amerika jó néhány elmaradottabb országában a demokrácia még nem erősödött meg. Washington ugyanis egészen a nyolcvanas évek derekáig, végéig áldását adta a diktatúrákra a gerillamozgalmak és a baloldal veszélyével szemben.

A kilencvenes évtized többnyire olyan jobboldali civil kormányzatokat hozott, amelyek az IMF nyomására a szabadpiaci reformoktól remélték a földrész gazdasági fejlődésének beindulását. A délkelet-ázsiai kistigrisektől eltérően azonban - talán az egy Chile kivételével - Latin-Amerikában elmaradt a gazdasági csoda. A privatizációk a diktatúrák állami monopóliuma helyett néhányak magánmonopóliumát eredményezték. Nőtt a munkanélküliség, s nőttek a szociális különbségek. A gazdasági stagnálás leglátványosabb kárvallottja Argentína volt a 2001 végi adósságcsőddel. Az átlagember a korrupcióval azonosította a politikusokat, a felmérések a demokráciából való kiábrándulásról tanúskodtak.

Az immár egyetlen szuperhatalom Egyesült Államokat - a jelek szerint - nem nyugtalanítja különösebben az a tény, hogy hagyományos érdekszférájában baloldali kormányok kerültek hatalomra. Leszámítva persze Chávez Venezueláját, amelyben Washington amolyan második Kubát kezd látni, súlyosbítva az olajexport elmaradásának veszélyével. A többiekkel alapvetően nincs gond: Chile, avagy Brazília meglehetősen ortodox gazdasági politikát követ. A "baloldaliság" legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy Dél-Amerika saját gazdasági integrációjáról beszél, elnapolva ezzel a Washington által siettetett szabadkereskedelmi övezet tervét. Történelmi véletlen, hogy George W. Bush elnökségével egy időben fordul Dél-Amerika balra. Az már talán nem, hogy ugyanakkor a viszony mélypontra került. Bush a 2001. szeptemberi terrortámadást követően egyszerűen "elfeledkezett" a déli szomszédokról, amiben esetleg közrejátszhatott, hogy ezek az államok nem támogatták Washington Irak elleni fellépését. A terrorizmus elleni harc nem jelent mozgósító erőt azon a kontinensen, ahol évtizedeken át a fő probléma a gerillamozgalom és a diktatúrák intézményes terrorja volt. Bush valójában csak Alvaro Uribe kolumbiai elnökkel tart érdemibb kapcsolatot a kábítószer-kereskedelem és a gerillák (tehát a terrorizmus) elleni közös harc miatt. Condoleezza Rice április végi, négy országot, köztük Chilét és Brazíliát érintő körútja a demokrácia fontosságának hangsúlyozását hozta. Ám az amerikai külügyminiszternek tapasztalnia kellett, hogy a latin-amerikai államok többsége éppen a demokráciára hivatkozva ítéli legitimnek Hugo Chávez venezuelai rendszerét.

Tabaré Vázquez