Bécsi úti borzongás
- Marha ronda amit látunk, semmiféle egyedi hangulati értéke nincs. De remek példa arra, hogyan kell berendezni egy rossz atmoszférájú, tehát tipikus fővárosi kereszteződést. Nézzük meg, mi is kell ehhez. Kell először is jó sok por, kell a szanaszét töredezett aszfalt, a nyomorúságos bódék, az olcsó, de ronda feliratok, egy hungarizált kínai étterem, a mindenkori rendetlenségélményhez elengedhetetlen felső vezetékek, a zagyván kirakott közlekedési táblák, kellenek a rozsdás lámpaoszlopok, rajtuk a reklámcégérek. Minden megvan tehát. Mindez pedig úgy, hogy egy sarokkal odébb van egy római amfiteátrum. Elképesztő érték. Olyan turistaparadicsomnak kellene itt lennie... Az egész környéket erre az adottságra kellene poentírozni, a valóságban meg az amfiteátrum, mintha nem is létezne.
- Pedig létezik, és milyen jó, hogy létezik: remek szemétlerakóhely, pompás kutyaszarató pálya.
- Hát ja. Ha szipuzni volna kedvem...
- Korán van még ahhoz.
-... biztos ott szipuznék, de úgy vettem észre, mások is így vannak ezzel.
- Egyszer láttam itt egy turistát pedig.
- És?
- Teteme flaszterként felkenve hever a Tímár utca sarkán.
- Aha. Na, de azért ott van az Árpád Gimnázium. A negyvenes évek elejének egyik egész jó minőségű háza. Üde színfolt ez errefelé. Mint ahogy itt, a hátunk mögött a Kiss Rezső-féle épület, 1928-ból. A mester akkor még nem tudhatta, hogy az övpárkány kedves meander mintája pár év múlva milyen jelentést kap Németországban (horogkereszt - A szerk.) Bírom ezt a házat. Csak az a kérdés, hogy miután a két épületrész közti belső tér, ez a nagy entrée, ez a nagy ívű tengelyszimmetrikus szerkesztés a szemközti Maharaja étterem bejáratára fut ki, akkor szegény Rezső minek küzdött itt ilyen nagyon.
- És egy újabb üde színfolt: T Boy Café, a nyelvtörvény szellemében, terasszal, százezer év alatt lebomló poliészter kerti bútorokkal, ólmozott csajokkal.
- Te ilyen nyelvi purista vagy?
- Ortodox. Az a fajta, amelyik folyton egy ampulla benzinnel és vízhatlan gyufával jár. De tessék a tárgyra térni.
- Jó. Szóval, ahogy itt nézelődöm, az jut még eszembe, a nagy sarki épületek dacára mennyire kisvárosias ez az út. Szinte látom még a macskakövet, a nyitott ajtós villamost, a szekereket... bár ahogy a műszaki főiskolára vetem tekintetemet, hirtelen elakadok.
- Ez meg az a fajta, amelyen a legkifinomultabb részlet egy óriásplakát.
- Hetvenes évek eleje. Nem értem mire gondolt a tervezője. Miért gondolta, hogy ez bárkinek jó lesz? Persze ez nemcsak erre a házra vonatkozik, minden akkori tanácsháza, pártház, iskola, miegymás ugyanez a formavilág. Az a teljesen triviális felfogás, hogy az épület, mint olyan, emberek számára készül, és amióta világ a világ mégis csak valamiféle otthonosságot, kellemességet, mívességet kel hogy mutasson, fél évszázadra kihalt itt nálunk. A következő, még félkész tömb tervezője már megpróbálja ezt a brutál-beton formavilágot oldani egy kicsit, némi humánummal. Ez a vörös tégla sokkal jobb a szemnek, nem?
- De. Kivéve, persze ha hozzávágják. Itt viszont széles, tágas a tér.
- Igen itt kinyílik a tér, ami nagyon jó. Jobb hangulatú részlet, mert legalább van némi növény, ami sose árt. Felhívnám a figyelmedet a régiségbolt fölötti zárt erkélyre; a régi világ, amiről beszéltem.
- Meg kellett volna hagyni az óbudai hangulatot netán?
- Nem hiszem, hiszen az élet megy tovább. Látod, az erkélyes ház után már Bauhaus-épületek vannak, és ez így természetes.
- Kedvesek ezek a beton virágtartók, ahogy itt parkolnak. Gyanítom, hogy aknavető segítségével nyerték el jelenlegi formájukat. A zöldhöz mindenesetre nem tesznek hozzá túl sokat, sőt.
- A legváratlanabbul bukkannak fel a városban ezek a betonvályúk, többnyire teljesen értelmetlenül. Ezek is: nyilván a kamionok többször felborogatták őket, itt éktelenkednek csorbán, a betonvas kikandikál belőlük... be kéne már látni, hogy az olyan kezdeményezés, hogy például az utcára tegyünk virágot, ebben a városban felügyelet, ellenőrzés nélkül nem működik. Pedig van nekünk egy városképvédelmi bizottságunk. Nem tudom, hogy mit csinál, biztos nagyon elfoglalt, de valószínűleg nincs igazán jogköre arra, hogy városképvédelemmel is foglalkozzon.
- Hát ez meg? Lámpabélgyár?
- Bécsi út 100. Valami üzem. Asszem, hogy Gereben Gábor tervezte, aki, asszem, Ybl-díjat kapott ezért a házért.
- Akkor az valami olyan, mint a citromdíj?
- Nem, az Ybl-díj olyan, hogy mindenki kap egyet. A '90-es évek első felében, amikor ez az épület készült, még számított valamit. Bár szerintem akkor sem.
- Ejtsünk szót a túloldalon induló új lakóházsorról is, ha bírja a csigolyánk.
- Olyan mértékben jelentéktelenek, annyira nem látni bennük az építészeti minőséget, hogy szinte nehéz beszélni róluk.
- Azért arról a reneszánsz-ballusztrádos kastélykáról, (127. sz.) amelyet középen az itáliai romantika jegyében fogant lőportorony metsz ketté, és amely kétségtelenül a Süsü a sárkány című zenés bábjáték díszletei alapján készült, és mindjárt kinéz az ablakán egy schlagfertig kerti törpe, biztos tudnál mondani valamit, ha hagynának szóhoz jutni.
- Igen.
- Van isten.
- Gyönyörű, ahogy mindent belekevertek, összezagyváltak rajta, ami kézre esett. A Ceausescu-éra formavilágát idézi; campanile-lépcsőház, ami mégiscsak a XXI. század elején született, ezért muszáj volt beletenni pár üvegtéglát, polírozott mészkővel. Balkonok, amelyekre nem fog kiülni senki ebben a mocsokban. Azért én még egy parabolaantennát kitennék rá. Ha normális világban élnénk, egy kisebb küldöttség bement volna az építész irodájába és határozott hangon elkérte volna a diplomáját, visszavitte volna a Műegyetemre, hogy ünnepélyes keretek között elégethessék az aulában.
- Már ha volna mit.
- Már ha.
Aki kérdezett és közbevetett:
Bárkay Tamás
Aki válaszolt és értékelt:
Bojár Iván András
