Moszkva pedig kénytelen elkönyvelni, hogy befolyási övezete tovább zsugorodik. Az orosz külpolitikai pakliban nemcsak ütőlap nincs, hanem olyan kártya sem, amit valamelyik "játékostárs" ellen ki lehetne játszani. Hiába a nagy barátság Németországgal - Schröder kancellárt elhalmozták gesztusokkal, még a győztesek koszorúzási sorába is befogadták - egy nappal később az Európai Unió semmiben nem engedett Moszkvának. Hiába néhány gesztus Japánnak - békeszerződés persze még mindig nincs -, Kína egy fikarcnyi jelét nem adta, hogy a saját hasznán túl értékelné Oroszországot. Moszkva egy ideje, és még sokáig, "nem ér annyit" senkinek, hogy miatta kockára kerüljön az Amerikához fűződő viszony, vagy a többi középhatalom közötti játéktér.

Moszkva immár csak középhatalom, és annak is közepes. A győzelem napja ebben az értelemben régi dicsőség, ami érthetően fáj az oroszoknak. Lassacskán el kell dönteni, hogy az ország végleg besorol-e az úgynevezett nemzetközi közösségbe, a középhatalmak kollektív rendszerébe, vagy annak csupán kívülről együttműködő partnere lesz. És az utóbbiaknak is tisztázniuk kell, befogadnák-e Oroszországot maguk, a nyugatiak közé. Ez lenne az "új Jalta".

Korántsem elméleti, nagyon is aktuális külpolitikai kérdés. A lengyelek például nagyon felháborodtak, hogy a régi "dicsőség" jegyében Putyin "kifelejtette" őket az antifasiszta koalícióból, arra pedig végképp nem volt hajlandó, hogy megkövesse Varsót a háború előtt, alatt és után elkövetett sztálini rémtettekért. Vitatható persze, hogy ez lett volna-e a megfelelő pillanat. Az vitathatatlan, hogy Moszkva egy apró gesztust sem volt hajlandó tenni. Miközben - nagyon helyesen - szólt a német és az olasz ellenállásról, a maga részéről legitimálva a német államfőt, aki otthon Hitler német áldozatairól is szólhatott. Kérdés az is, hogy alakul Oroszország viszonya a baltiakkal - e kapcsolatnak, alighanem mindegyik fél hibájából, inkább ártott, mint használt az évforduló.

Ártott az orosz-ukrán kapcsolatnak is. Az új kijevi államfő csak az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy ott lesz a moszkvai ünnepen. Korántsem mellesleg, Moszkva az ukrán "átállást" segítő lengyel lépésekért neheztel Varsóra. De kire haragudjon Grúzia miatt? Ennek új elnöke egyáltalán nem is akarta tiszteletét tenni a győzelmi ünnepen. Putyinnak ez esetben Bushékra kellene neheztelnie, ám ezt nem teheti, vagy hiába is tenné. Sőt, Washington nyíltan kimondta, hogy Ukrajna, Moldova, a Baltikum és Közép-Ázsia, illetve a Kaukázus fele után még Fehéroroszországot is demokratizálná - orosz olvasatban: "átvenné" Moszkvától.

Az orosz külpolitika beszorítottnak érzi magát, s ha nincs széles kiút, hát kisebb réseket keresett az ünnepi protokollban is. Kitüntették például a horvát elnököt (a szerbeket viszont teljesen elfelejtették, amit a maga módján Amerika azzal ellensúlyozott, hogy az antifasizmus antikommunista szárnyának vezérét, Mihajlovicsot tüntette ki, és rehabilitálta történelmileg). Romániában a háború alatt gyerek Mihály exkirály kapott orosz medált, s bevallom: nem értem, hogy ezzel mit "üzentek" Moszkvából Bukarestnek. Nekünk szerencsére Göncz Árpád kitüntetésével azt üzenték, hogy nincs harag.

Oroszország valójában még mindig a múltja szorításában él. Világhatalmi rangja ugyanahhoz a sztálinizmushoz kötődik, ami miatt utóbb e befolyása el is veszett, és amely miatt ma nehéz középhatalomként beilleszkednie. Putyin most sem merte végleg elhatárolni magát a sztálini korszaktól, attól tartva, hogy akkor a régi nagyságtól is elhatárolódna. A régi dicsőség és a régi bűnök kettős kötését a britek, a franciák, a németek és mások is csak hosszan, nehezen oldották föl magukról. Oroszországnak - derült ki az ünnepségekből is - ez még nem sikerült, és ennek vannak, lesznek konkrét külpolitikai következményei. Még egy-két kerek évfordulóig számolni kell ezekkel is.

Moszkva, a múlt dicsõsége