A 42 éves asszony a tragikus napon reggel felkereste Sármellék egyetlen benzinkútját. Az egyik kutas, Bonyai András szerint a nő egy másfél literes palackba benzint kért. Azt mondta, hogy a közelben kifogyott kocsijából az üzemanyag. A férfi utólag azt állítja: semmi különöset nem észlelt az asszony viselkedésében, csak az tűnt fel neki: remegő kézzel nyújtotta át az ötszáz forintost. Miután fizetett, több mint két kilométert tett meg a település határáig. Már a szomszédos Alsópáhok külterületén járt, amikor letért az országútról, átvágott az árkon, és leült a bozótosban.

A nyomok szerint sok cigarettát elszívott, mielőtt arra az elhatározásra jutott, hogy felgyújtja magát.

A szörnyű eset végkifejletét egy az országúton hajtó autós látta: azonnal riasztotta a mentőket, és a közelben dolgozó munkásokat kérte meg arra, hogy segítsenek az oltásban. Mire azonban odaértek, a tűz már kialudt. Az asszonyt válságos állapotban szállították a keszthelyi kórházba a mentők. Az intenzív osztály orvosai az első pillanattól kezdve azt mondták: mindent megtesznek az asszonyért, de mivel testfelületének kilencvenöt százalékán harmad- és negyedfokú égési sérüléseket szerzett, nagyon kevés a remény az életben maradására.

Az ügyben nyomozó keszthelyi rendőrök a tragédia színhelyén nem találtak idegenkezűségre utaló nyomot, búcsúlevelet és igazolványokat sem. Nyolcas Béla alezredes, a Keszthelyi Rendőrkapitányság vizsgálati alosztályának vezetője elmondta: még ahhoz is napok kellettek, hogy azonosítani tudják az asszonyt. A tragikus eset után egy nappal, pénteken tett bejelentést egy fiatalember a Pest megyei Dabas rendőrkapitányságán arról, hogy alsónémedi otthonából eltűnt édesanyja, a 42 éves F. Zoltánné. A dabasi és a keszthelyi nyomozók egyeztettek, s kiderült: az eltűnt és a megégett asszony személyleírása azonos.

F. Zoltánné háza a fővároshoz közeli, Pest megyei Alsónémedi főútja mellett áll. A nagy, kétszintes épület jómódról tanúskodna, ha befejezték volna. A környék lakói azt mesélik: akkor maradt félbe az építkezés, amikor - csaknem egy évtizede - meghalt az asszony férje. A családi ház kertjének kapuján nincs csengő. Sokáig ácsorgunk, mire nyílik a kapu. Egy fiatalember lép ki: ő F. Zoltánné fia. A nyurga kamasz fiú gyűrött pólót visel, sietségében még cipőt sem húzott, zokniban áll az utcán.

- Kora hajnalban indult dolgozni az anyám, titkárnő volt egy pesti kórházban - mondja a fiú. - Délutánra vártuk haza, de nem jött, pedig azt ígérte, siet. Másnap tettünk bejelentést a rendőrségen, és hétfőn tudtuk meg, hogy mi történt.

A fiatalember szinte magyarázóan mondja: még nem volt képes felfogni a történteket, úgy érzi, mintha nem is velük történt volna mindez. Tizennégy éves húga a nagyszülőkhöz került, így egyedül maradt a házban.

Talán menekvésként a jelen elől, jövőjét kezdi tervezni:

- Kereskedelmi szakmunkásképzőt végeztem, ha sikerül elhelyezkednem, talán könynyebb lesz. De a házat mindenképpen el kell adni, egyedül nem tudom fenntartani.

Ekkor hirtelen elhallgat, és azt mondja:

- Nem tudom, anyám miért tette ezt a szörnyűséget! Nem tudom, miként került Sármellékre, még rokonunk sincs arra, azt sem tudom, hogy hol az a település. Adósságunk volt, a számlákat alig tudtuk fizetni, viták is akadtak, de nem volt annyi gondunk, hogy ezt kellett volna tennie. Nem tudom, hogy miért tette!

Ugyanezt ismételgetik Alsónémediben azok a helybeliek, akik ismerték F. Zoltánnét. Azt mondják: az asszony egyedül is gondoskodott gyermekeiről, s látták, nemrégiben még a házat is megpróbálta kicsinosítani.

Az egyik közeli bolt eladója úgy fogalmaz:

- Kemény élete lehetett, de soha nem panaszkodott, mindig kedves volt. Talán a múlt csütörtökön fáradt bele mindenbe, a férj elvesztésébe, a munkába, az adósságba, a vitákba, az egyedüllétbe. Inkább a tűzhalálba menekült.

Nem volt már elég ereje a házat kicsinosítani