Ha úgy vesszük: adott esetben a civil társadalom felülkerekedett a pártszférán. Normális médiaviszonyok között ez volna a szóban forgó döntés természetes olvasata. De mint tudjuk, nálunk a közmédia állapota már jó régen nem normális. Ezért aztán nincs is olyan ember ebben az országban, aki a fenti verziót tartaná hitelesnek. Annál hihetőbbnek hangzik az a magyarázat, hogy a társadalmi kurátorok valójában strómanként jártak el, és Suchban főleg az nem tetszett nekik, hogy nem szélsőségesen jobboldali figura. Őnekik ugyanis - ha már nem maradhat a brekekéző elnök asszony, akkor - leginkább egy garantáltan Kondor-klón felelne meg.

Hogy aztán tényleg így van-e, vagy netán valami más áll a háttérben, az valószínűleg soha nem fog kiderülni a számunkra. Mert a közvélemény anynyit tudhat az ügyről, amennyit a kuratórium célszerűnek látott erről közzétenni. Márpedig ez maga a semmitmondás. És a helyzet így is marad, amíg a médiatörvény ezt lehetővé teszi. A játékszabályok érdemi módosítására pedig belátható ideig nincs esély. Még akkor se, ha mindenki tisztában van vele, hogy a közmédia állapota a magyar demokrácia rút szégyenfoltja.

Nem kétséges az sem, hogy a legsúlyosabb deformációk még az Orbán-kormány idején következtek be; a szociálliberális koalíció viszont a közmédia kiegyensúlyozását és a közszolgálatiság feltámasztását ígérte visszatérésekor. Ma már pontosan érzékelhető, mit is érnek az akkori ígéretek. Lehet persze vitatkozni, hogy az erő, a kedv vagy inkább az invenció, a felelősségtudat hiányzott-e leginkább az egykori tervek végrehajtásához. De mindegy is; az eredmény így is, úgy is lehangoló: a közszolgálati kritériumoknak a magyar közmédia most sem felel meg.

E szempontból a legsúlyosabb anomáliák éppen a rádiónál vannak, amelynek hírszolgáltatása műsorkezdéstől műsorzárásig továbbra is manipulált, egyoldalú, tendenciózus. Normális országban a felügyelőtestületek nem fogynának ki emiatt a panaszból, és minden követ megmozgatnának, hogy a helyzeten változtassanak. Nálunk ez másképp van.

Ami a médiában manapság történik, azért a fő felelősség nyilván a kormányzati oldalé. Nem úgy néz ki, mintha ezt a szóban forgó két párt felmérte volna. Szó nélkül végignézték például, hogy kurátoraik az ellenzék emberét juttatják a Duna TV elnöki posztjára. Eközben az sem érdekel senkit a baloldalon, hogy egyetlen hazai média sem tett és ma sem tesz annyit Orbán Viktor népszerűsítéséért a határon túli magyarok körében, mint a magyar adófizetők pénzéből működtetett Duna TV, amely magyar-magyar ügyekben évek óta nem képes eljátszani a tőle elvárható kiegyenlítő szerepet (lásd: kettős állampolgárság kérdése). A Cselényi-ügy után jött a Such-ügy. Nevezetesen az, hogy az MSZP-s kurátorok egy olyan jelölt mögé sorakoztak fel, akinek megítélése pártjukban ellentmondásos. Amennyire tudni lehet: a jelölt elfogadtatása az MSZP-ben nehezen ment. Mindenesetre Such számára kedvező döntés született, s ebből azért nem az derül ki, hogy a kormánypártok a maguk képére akarnák formálni a közmédiát. Igaz, nem is ez a dolguk; csupán annyi, hogy garantálják függetlenségüket és közszolgálatiságukat.

Hogy ez edddig nem sikerült nekik, azért jövő tavasszal - meglehet - drágán fognak fizetni, de ez legyen az ő bajuk. Olyan drágán egyébként sem fizetnek majd, mint maga a társadalom, amely már igazán megérdemelne egy nyugodt, kiegyensúlyozott közmédiumot - valami olyasmit, ami az unió legtöbb országában a világ legtermészetesebb dolga.