"A hitleri Németország egy hihetetlenül fiatal, férfias, dinamikus és erőszakos mozgalmat testesít meg, amely megállíthatatlanul nyomul előre, hogy elsöpörje a korhadó régi rendet; ezt állandóan szem előtt kell tartanunk, mert ebből fakad a nácik ereje és hatalma" – írta egy Churchill-párti konzervatív képviselő a brit háborús kabinethez intézett feljegyzésében 1940 márciusában - hetekkel azelőtt tehát, hogy Hitler lerohanta volna a Benelux államokat és Franciaországot. (idézi John Lukacs: Öt nap Londonban, 27.oldal)

A kortársak – azok is, akik látták az európai civilizációra leselkedő veszélyt - érezték a náci rendszer kirobbanó erejét. Különösen veszélyessé tette a nemzetiszocialisták által kínált "alternatívát", hogy a parlamentáris-liberális demokráciák gyenge teljesítménye miatt miden európai országban híveket tudtak szerezni az „elavult, korhadó” renddel szembeszálló, a fiatal nemzedékből előlépő, "dinamikus nácik". (im. 26.)

A demokráciák önvédelmi képességét különösen lerontotta, hogy az európai jobboldal korántsem egységesen vélekedett a nemzetiszocialistákról. Hitler pedig látta ezt, és ki is használta.

A konzervatívok nélkülözhetetlen segítsége

A Németországban 1928-ban kisebbségben lévő nemzetiszocialisták a demokraták közötti ellentétek kihasználásával jutottak el 1933-ra a hatalom megragadásáig. Hitler felismerte: nem kerülhet hatalomra a német konzervatívok támogatása nélkül. 1923-as müncheni puccskísérletének kudarca után elhatározta, hogy a konzervatív pártok és politikusok, a konzervatív sajtó és a konzervatív német szavazópolgárok támogatásával fog hatalomra kerülni. Tudta, hogy nemcsak híveinek nagy tábora miatt számíthat a konzervatívok támogatására, hanem azért is, mert a konzervatívok többé-kevésbé rokonszenveznek nacionalizmusával, antiszemitizmusával és főleg antikommunizmusával. A konzervatívok azt hitték, hogy Hitler tőlük függ és a partnerük; de a nácik vezére előre eltervezte, hogy ha már hatalmon lesz, ők függnek majd tőle. 1933-ban így is lett. Viszonyukra jellemző, hogy „Hitler nem sokra becsülte ezeket az alkalmi szövetségeseit; legtöbbjüket lenézte.” (im. 54-56.)

A nácik európai szövetségesei

Hitler a háború első éveiben ugyanazt a stratégiát kívánta alkalmazni Európában, mint korábban Németországon belül. Legkésőbb 1935-től kezdődően kapcsolatot keresett a brit uralkodó osztály, az arisztokrácia és a Konzervatív Párt több tagjával. Felmérte erősségeiket és gyengeségeiket, akárcsak a német konzervatívokét 1933 előtt.

És ahogy a német konzervatívok „vonakodtak határozottan kiállni Hitler ellen (isten ments, hogy a liberálisokkal, szocialistákkal vagy más baloldaliakkal kerüljenek egy táborba), ugyanúgy a brit konzervatívok is nyilvánvalóan ódzkodtak attól, hogy háborúba keveredjenek Hitlerrel”. A német konzervatívok rettegtek a kommunizmustól és méltányolták Hitler hajthatatlan antikommunizmusát – a brit konzervatívok úgyszintén. Sőt a német konzervatívokhoz hasonlóan a britek is hajlandók voltak a legjobbat feltételezni Hitlerről, s új rendjét legalábbis alternatívának tekinteni a kommunizmussal, illetve a korrupt, elaggott parlamentarizmussal és liberalizmussal szemben. (im. 56-57.)

Két jobboldal harca

Nyugat-Európában az 1930-as években – az 1941 júniusát (Hitlernek a Szovjetunió elleni támadását) megelőző időszakban, és sok helyütt azt követően is – a harc kevésbé a bal- és a jobboldal között, mint inkább két jobboldal között folyt – mutat rá egy sor munkájában John Lukacs történész. Hitler meggyőződéses ellenségeit sorra véve úgy látja, hogy azok "a régi vágású hazafiak" típusát képviselték. Nagy-Britanniában Churchill és Chamberlain között húzódott a törésvonal, Franciaországban de Gaulle és Pétain között; Olaszországban és Spanyolországban a királypártiak és a fasiszták között. (im. 58-60.)

Akik tanultak és akik nem

A nácik fölött aratott győzelem hatvanadik évfordulója még mindig nem elsősorban történelmi ünnep Európában – és különösen nem az Magyarországon. A 20. századi folyamatok felidézése mindaddig nem válhat egyszerű megemlékezéssé, amíg nem lehetünk biztosak abban, hogy az utódok tanultak az emberiség történelmének eddigi legnagyobb katasztrófájából.

Ma is veszélyt jelentenek azok a konzervatívok, akik vonakodnak határozottan kiállni az új formákban felbukkanó szélsőjobboldallal szemben. Veszélyesek azok a nagy konzervatív pártok, amelyek a "nemzetiradikális" és más hangzatos jelzők mögé bújó szélsőséges szövetségeseket keresnek - mert "isten ments, hogy a liberálisokal, szocialistákkal vagy más baloldaliakkal kerüljenek egy táborba".
Veszélyesek azok a konzervatív pártok, amelyeket annyira elvakít antikommunizmusuk , és a nacionalizmus és antiszemitizmus iránti elnéző hajlamuk, hogy ezen a közös értékalapon akár a szélsőségesek is számíthatnak támogatásukra. S veszedelmesek azok a konzervatív pártok, amelyek képtelenek a szélsőjoboldallal szembeni gyanakvásra, sőt, következetesen hajlandók a legjobbat feltételezni róluk.

Sokszorosára növeli ugyanakkor mindennek kockázatát, ha a jobboldalról hiányoznak, vagy harmatgyengék a hazafiak, akik szükség esetén szembe mernének szállni az újnáci térfoglalással.

Az évforduló alkalom, hogy mérlegeljük: tanultunk-e Európa 20. századi katasztrófájából.

(Az idézetek forrása John Lukacs: Öt nap Londonban - 1940. május. Európa kiadó, Budapest, 2000.)