Nem a születésünknél fogva adott bőrszínünknek kell tehát eldöntenie, mire vagyunk méltók, s a fehér és a fekete egyébként tökéletes harmóniában megfér egymás mellett a zongora billentyűzetén.

A dalszöveg azonban éppen hogy csak sejttette, közvetlenül nem mondta ki a mögötte rejlő alapigazságot, ami egy költemény esetében nem is baj. Molnár Ferenc "Caramelnek", a TV 2 megasztárjának győzelme alkalmával azonban a műsorvezető kimondta, ami sokakból kikívánkozott: bizony, bizony, nem a bőrszín számít, hiszen, lám, egy roma versenyző is meg tudta nyerni a vetélkedőt.

Kétségtelen, hogy a döntőben már kizárólag a nézők szavazatain múlott, ki lesz a győztes, márpedig valóban örvendetes, hogy a nézők arctalan tömegét nem érdekelte a versenyzők származása.

Mégsem tudtam felhőtlenül örülni a műsorvezető - egyébként nyilvánvalóan jó szándékú - örömének.

Egy olyan szép, új világról álmodom ugyanis, amelyben az a kérdés, hogy roma-e vagy sem az a valaki, aki valamilyen szép eredményt elér, nem kérdés. Amelyben a származásnak semmilyen jelentősége nincs abból a szempontból, hogy mit teljesített.

Persze a népet nevelni kell, és örülni is lehet a közönség felvilágosultságának. De van ebben a dologban veszély is. Azok ugyanis, akikben hol nyíltabban, hol rejtettebben ott munkál az előítéletesség és a fajgyűlölet, egy ilyen örömujjongás hallatán sem mondanak mást, mint "na, milyen jól teljesített, pedig cigány". Ismerünk egy volt drámaírót, aki arra szokott hivatkozni, hogy ő is zsidó zöldségestől vásárol... A fajgyűlölet nem változik, legfeljebb mindenkinek meglesz a díszzsidaja és a díszcigánya. Ez pedig éppenséggel ellentétes azzal a céllal, amellyel Paul McCartney szövege íródott.