Mészáros József, a nagyszerű Dodó bácsi nem győzött magyarázkodni az 1964/65-ös sorozat első mérkőzése után. "Abban látom a legnagyobb hibát, hogy a csapat fáradtan és idegesen játszott" - mondta az edző a Brno elleni budapesti találkozó befejeztével. Félreértések elkerülése végett: az FTC 2-0-ra győzött... Na ja, azokban az időkben az is megesett, hogy a Vasas Buenos Aires-i négyes tornán vett részt 1968 elején, s amikor 1-0-ra legyőzte a klubcsapatok Világ Kupáját védő Racingot, Illovszky Rudolf szakvezető így kommentálta a látottakat: "Ezzel a játékkal nem sokra megyünk a bajnoki nyitányon." Majd, miután a piros-kékek 3-1-re verték a döntőben a River Plate-et, kissé megenyhült: "Most már láttam biztató jeleket..."

Azokat Mészáros ugyancsak láthatott, noha még túlzással sem állítható, hogy az FTC-nek könnyű sorsolása lett volna. A Brno, majd a Wiener SC után így következtek az ellenfelek: AS Roma, Bilbao, Manchester United... Nem oly régen sokan hálát adtak a ZTE-nek, amiért Magyarországra "hozta" az MU-t, 1965-ben viszont nem volt "elájulás", noha a legendás Matt Busby együttesében három aranylabdás - George Best, Bobby Charlton, Dennis Law - szerepelt! De hát a szintén Ballon d'Or-nyertes Albert Flóriánnal, továbbá Novák Dezsővel, Mátrai Sándorral, Varga Zoltánnal, Rákosi Gyulával miért is lett volna hanyatt esés? Odakinn 3-2-re nyert a Manchester, Budapesten 1-0-ra győzött a Ferencváros; a mai előírások alapján az FTC a két meccs alapján továbbjutott volna, az akkori szabályok szerint ellenben harmadik mérkőzés következett. Népstadion, 70 000 néző, és egy ragyogó "csere". Karába az első két mérkőzés egyikén sem játszott, a harmadikon viszont helyet kapott a tizenegyben, és pályafutása legnagyobb góljával köszönte meg beállítását (2-1).

A döntőt aztán nem itthon, hanem idegenben vívta a zöld-fehér csapat; a Juventusszal Torinóban... Egyre ment. Pontosabban 1-0-ra ment, mert az utolsó negyedóra kezdetén Novák beívelését az óriás termetűnek igazán nem mondható Fenyvesi Máté befejelte. Kilencvenhat óra múltán következett a "visszavágó": Magyarország-Olaszország Budapesten. Az eredmény 2-1 ide - a bajnok angyalföldiek legjobbjai nélkül. Mert ugyanaznap a Közép-európai Kupa döntőjében: Vasas-Fiorentina 1-0.

Az ember elandalodik: egyrészt az itáliaiak elleni "3-0-on", másrészt azon, hogy a hatvanas években egy fővárosi klubcsapat egymagában is válogatott társaság volt...

A hetvenesekben úgyszintén. A Kupagyőztesek Európa Kupája 1974/75-ös kiírásában az FTC elkerülte a Manchester Unitedot; megkapta helyette a Liverpoolt... A Dalnoki Jenő irányította fiatal együttes azonban "hidegre tette" a Clemence-szel, Toshackkel, Heighwayjel, s főként az aranylabdás Kevin Keegannel felálló Mersey-parti együttest - jut eszembe: az 1968-ban szintén VVK-döntős ferencvárosi garnitúra ugyancsak elbánt a Liverpoollal -, az elődöntőben pedig létszámhátrányos helyzetből ejtette ki a Crvena Zvezdát. Apropó, elődöntő! Az újabb nagy ferencvárosi széria kezdete előtt néhány hónappal az Újpest jutott a legjobb négy közé - a BEK-ben... (Ahogyan az FTC 1965-ös döntőjét a Sporting Lisszabon-MTK KEK-finálé előzte meg 1964-ben.) De maradjunk az évfordulóknál - negyven, harminc, húsz esztendő, ugyebár -, és tekintsünk vissza Belgrádra! A budapesti 2-1 után a visszavágón 1-2 volt az állás az FTC szempontjából, ráadásul Bálintot kiállította a német Eschweiler. Ám a következő gólt Megyesi szerezte tizenegyesből; a büntetőrúgásra eredetileg Bálint volt kijelölve... A 110 ezer néző előtt elért bravúros 2-2 után Géczi István és Juhász István már a harmadik európai kupadöntőjére készülhetett, a megannyi ifjú - Rab Tibor, Szabó Ferenc, Magyar István és persze Nyilasi Tibor - pedig először lehetett finalista.

Nagy kár, hogy Bázelban aztán odalett az addigi veretlenség: a kiváló középpályássort és csatárkettőst (Muntyan, Konykov, Kolotov, Burjak - Onyiscsenko, Blohin) felvonultató Dinamo Kijev gond nélkül áttörte a Bálint eltiltása miatt bizony ingatag ferencvárosi védelmet (3-0).

Ám azért a második helyért az FTC egyáltalán nem szorul védelemre...

S akkor most a Videotonról. Már az is óriási szám volt 1984 őszén, hogy a fehérvári együttes az első fordulóban elbúcsúztatta a prágai Duklát. Ám attól, ami azután következett, egyenesen megállt az ész. Párizsban úgy lett 4-2 a Fernandezzel, Rocheteau-val, Szusiccsal kivonuló PSG ellen, hogy - Szabó és Csongrádi két-két góljával -
4-0 is volt a Parc des Princes-ben. (Diktáltam a tudósítást: "...és Szabó az Eiffel-torony magasságából fejelt a hálóba." Mire gépíró kolléganőm visszakérdezett: "Milyen torony?") Majd Szabó megduplázta a duplát: a belgrádi Partizannak négyet vágott be Sóstón (5-0). Jöhetett '85 tavaszán - Robsonnal, Strachannel, Jesper Olsennel, Whiteside-dal, Hughes-zal - a Manchester United... Az Old Traffordban 0-1, Fehérváron
1-0: döntöttek a tizenegyesek, és a végén Vadász lelőtte a Manchestert! Pedig akkor már sérülések sújtották a hatalmas kiscsapatot, így került az együttesbe Borsányi, Vaszil, Wittman, Palkovics, Faddi, Gömöri, majd a Zseljeznicsar elleni elődöntőn Gyenti. A tartalékok azonban prímán helytálltak - sőt, a gólszerző Wittman fiú főszereplővé vált a United ellen -, és Szarajevóban bekövetkezett a csodák csodája: Csuhaynak a visszavágó utolsó perceiben szerzett góljával (3-1, 1-2) az UEFA Kupa döntőjébe jutottak Kovács Ferenc kapitány fehérvári huszárai.

Szégyellni ezúttal sem kellett, hogy a döntő első felvonása "FTC-Dinamo" eredménynyel zárult (0-3). Részint azért nem, mert a Real Madrid az Real Madrid (akkoriban speciel Sanchisszal, Stielikével, Camachóval, Michellel, Gallegóval, Juanitóval, Butraguenóval, Santillanával, Valdanóval állt fel...); s főként azért nem, mert a spanyol fővárosban 1-0-ra győzött a Videoton! A Bernabeu stadionban 90 000 ember ünnepelte a királyi gárdát, és kísérte hasonló ovációval az eredményhirdetéshez a magyar csapatot, amely ezúttal a legjobb tizenegyével (benne a Disztl-gáttal, a büntetőt hárító Péterrel és testvérével, Lászlóval, valamint Horváth Gáborral, Burcsával, a sokoldalú - csatárként jó, középhátvédként még jobb - Novathtal, s a gólszerző Májerral) szerepelt, szokás szerint kitűnően, sőt alighanem erőn felül.

Azóta?

Mást sem teszünk, mint azokra a fényes tavaszokra gondolunk, miközben belül már olyanok vagyunk, mint az eszkimók: berendezkedtünk az örök télre...

Aranylabdások találkozója 1965-ben, az FTC és a Manchester United harmadik mérkõzésén (2-1): háttal Albert Flórián, szemben vele Bobby Charlton. A Népstadionban volt kit és volt mit ünnepelni...