Az antiszemitizmus ismét felütötte fejét Európában, ennek okait vizsgálja Szántó T. Gábor tanulmánya, amelyet május 2-án ismertettünk. A szerző erről a hétvégén tartandó hatodik Nürnbergi Írótalálkozón fog beszélni. Keddi cikkünk pedig a holokuszt utáni második és harmadik generáció lélektani problémáit járja körül Szántó "Az örökség" című tanulmánya alapján. A Szombat című lap főszerkesztője május 4-én délután egytől három óráig a NOL vitafórum vendége. Kérdéseket az online@nepszabadsag.hu e-mailcímre, vagy pedig a NOL-vitafórum - kérdések című topikba várunk, ahová regisztráció után lehet beírni.

A túlélők élményeiket számos esetben továbbörökítették utódjaikra. Ez sokféle neurotikus tünetet eredményezett a leszármazottakban, ami ma is akadályozhatja őket életük kiteljesítésében.

A zsidók élménye abban hasonlatos a magyar társadalom egészének élményével, hogy a két világháborút, Trianont és a kommunista diktatúrát túlélő társadalom ugyancsak traumatizált.

Szántó szerint nem csak Európának kell szembenéznie saját tetteivel, hanem a túlélőknek és leszármazottaiknak is fel kell dolgozniuk a traumák nyomán bennük élő és utódaikban átörökítődött sérelmeket, s ez utóbbi Magyarországon eddig nem kapott teret a közbeszédben.

A lágereket megjártak és utódaik tünetei közül néhány: „Krónikus álmatlanság vagy rémálmok, élelmiszer-felhalmozás, anyagcsere-zavarok, utazási- és klausztrofóbiák, bizalmatlan, vagy éppen túl szoros, a másik lehetséges elvesztésének félelmétől terhelt emberi kapcsolatok, kisebbrendűségi komplexus (amit alkalmasint túlkompenzáció, s a túlélés zálogaként teljesítménykényszer ’egyensúlyoz ki’), szorongás a történtek megismétlődésétől; mai antiszemita jelenségek összekapcsolása az átélt élményekkel, s ezért e jelenségek túlhangsúlyozása, és alapvető létbizonytalanság: valami rossz mindig történhet.”

Emlékmécses gyerekek

Még a harmadik nemzedékre is jellemző, hogy tagjait a szülők bizonyos értelemben elhalt szeretteik helyett, a hiány betöltésére, „emlékmécsesként” nemzették. Ők bizonyos értelemben „saját szüleik szüleivé”, és e mivoltukban koravén gyerekekké váltak, akik nem tudván megfelelni a feléjük irányuló elvárásnak: az elhaltak pótlásának, el kellett viseljék szüleik áttételesen megfogalmazódó elégedetlenségét, ezért gyakran elégedetlenek önmagukkal, ambivalensen viszonyulnak saját létükhöz, és az utódnemzéshez is – állítja vizsgálatokra alapozva Szántó.

A testiség máig ható sérelme

Az éhség, az ürítés és a nemiség sebezhetővé teszik a civilizált embert. A nácik, a demoralizálás szándékával a civilizációs normák durva áthágására kényszerítették áldozataikat, így idézve elő személyiségük szétesését.

A szülőkké váló túlélők e traumák hatására gyermekeik, unokáik testi funkcióit túlzottan kontrollálni próbálták, illetve a gyerekek megérezték és átvették a testtel, az anyagcserével, az alapvető létfunkciókkal kapcsolatos szülői szorongásokat.

Szántó a túlélők másodgenerációját érintő szakirodalom megállapításait idézve elmondja, hogy a gyerekek közül sokan az eltúlzott szülői gondoskodásban megaláztatást éltek meg, és emiatt elidegenedtek saját testüktől. Mindez meggátolhatja a másik emberrel való természetes interakciót, az intimitás kialakulását.

Más esetek és elemzések ugyanakkor a testiség mint az érzelmi közelség pótlására, valamint stresszoldásra szolgáló eszköz felértékelődésére mutatnak rá e körben.

Foglyokból őrök lettek – odahaza

A szülővé váló túlélők néha egyszerre voltak ’foglyok és őrök’ odahaza: élményeik túszaként maguk is alkalmatlanná váltak az élet élvezetére és a szenvedés kifejezésére, és nem adták át gyermekeiknek a létezésnek eme alapvető képességét. Miközben utódjaik jólétéért küzdöttek, olykor irigykedtek is lehetőségeikre és biztonságukra, s ezt alkalmasint szemükre is hányták vagy némán keltettek bennük bűntudatot. Gyakorta bizalmatlanságra nevelték gyermekeiket, akik a túlzott félelmek, titkok és elvárások terhét másokkal megosztani nem tudva, emiatt jelentősen nehezebben integrálódtak a családon kívüli világba és a családba egyaránt – véli Szántó.

„A túlélők utódjai közül sokan sem gyermekkorukban, sem serdülőkorukban nem tudnak lázadni s így felnőni sem, mert szüleik túlóvták, és saját szükségleteik felismerésére alkalmatlanná tették gyermekeiket, olyannyira, hogy azok önállótlanná váltak. A gyermekek szemében szüleik ’áldozatok’: gyakran elárvultak, jelentős szenvedéseken mentek keresztül. A túlélő szülőkkel szemben a serdüléshez és a leváláshoz szükséges agressziónak nincs helye, mert a családtagok tudattalanjában – felnőttekében és gyerekekében egyaránt – minden erőszak azonos az egykori üldözők okozta szenvedéssel. Noha a második-harmadik nemzedék tagjai – szüleik nyomatékos késztetésére – sok esetben jelentős teljesítményekre lesznek képesek, ám saját autonóm létük megélésére: a harag, a fájdalom, egyszersmind az öröm kifejezésére, az élet élvezetére nem. Érzelemszegénnyé válnak: se vigalom, se igazi gyász – semmi szenvedély. Maga az élet marad ki az életükből. Pusztán csak technikai értelemben léteznek, akkor érzik csupán, ha cselekszenek és teljesítenek, minthogy gyerekkorukban szüleik gyakorta csak ekkor és ezért jutalmazták őket a szeretet gesztusaival, vagy a gyerekek úgy érezték, hogy csupán ezzel tudják kivívni elismerésüket, ezért tüneteik között gyakori a szubjektív időhiány érzete, állandó türelmetlenség, kapkodás, elégedetlenség eredményeikkel.”

Túlélési technika: szürkének lenni

„Szürkének lenni, nem kiríni a sorból, megfelelni az elvárásoknak, és szinte láthatatlanul, élettelenül élni, a gettó- és lágertapasztalatok szerint, a túlélés előfeltétele. A túlélők első nemzedéke öntudatlanul erre, másrészt az örömre és bensőségességre való felhőtlen készség helyett, hűvös távolságtartással folyamatosan a legrosszabbra: saját halálukra, a magányra, az ’agresszorral való azonosulás’ jeleként a külvilág keménységére, a várható megpróbáltatásokra, s ezért kiemelkedő teljesítményekre készítette fel a második nemzedéket, s a második nemzedék akár még a harmadik nemzedéket is.” – írja Szántó T. Gábor.

Kollektív elfojtás

Szántó szerint e traumák feldolgozását akadályozza, hogy a túlélők döntő többsége élményeit elfojtotta, hogy tovább tudjon élni az országban, ahol a sérelmek érték. Életvezetési stratégiáik mellett politikai magatartásmintáikat is az üldözöttség formálja ma is – figyelmeztet a Szombat című lap főszerkesztője.

„Ha a nemzet – mint Jan Assmann mondja – közös emlékezet, akkor a diszkriminált zsidók, a vészkorszak üldözöttjei nem válhattak a nemzet részeivé.”

A túlélők és utódaik lelki egészsége nem csak a hazájuk általi visszafogadáson, hanem az önnön egzisztenciájukba, saját megsértett önazonosságukba való hazataláláson is múlik – véli Szántó. Tehát épp zsidóként való számkivetettségük elfogadásán, mely által egyben a modern ember létélményének lényegét tapasztalták meg, s váltak az élmény jelképévé.

Hasonlóak a magyar társadalom sebei

Szántó szerint a zsidóság akkor találhat vissza az egyetemes emberi közösségbe, ha szembenéz átélt szenvedéseivel és sérült identitásával. Ezt azonban akadályozza az elfojtás. „Egy olyan világban, mely csak a győzteseket, a sikereseket díjazza, és az ő értékeiket kínálja kizárólagos mintaként, a veszteség, a gyász, a fájdalom nem élhető át, s ily módon a múlt nem dolgozható fel. Az apák úgy érzik, fiaik nem láthatják őket gyengének, ezért elrejtik szégyenüket, kétségeiket és fájdalmaikat, amitől viszont apák és fiúk érzelmei egyaránt eltompulnak, és valamennyien agresszívvé válnak.”

"Tatárjárás, török megszállás, levert polgári forradalom, az I. világháborús, majd a trianoni békeszerződés következtében elszenvedett csapások, a hitleri Németország, majd a sztálini-brezsnyevi Szovjetunió szövetségesének megalázottsága, a II. világháborús frontveszteségek, a vészkorszak közel félmillió halottja, majd a kicsi robotra hurcoltak, az ávó, Recsk, és az 1956-os forradalom utáni megtorlások áldozatai – gyógyításra vár a neurotikus magyar lélek".

"Lehetséges, hogy a gyógyulás felé vezető út első lépése annak beismerése kellene legyen, hogy az egész magyar társadalom, hasonlóképpen Kelet-Európa valamennyi népéhez, kisebb-nagyobb mértékben a poszttraumás stressz tüneteit hordozza, s a rendszerváltás folyamata csak fokozta a szimptómák megjelenését. Ez esetben nem túlzás egy nemzeti mentálhigiénés program szükségére felhívni a figyelmet, melynek elsődleges célja az össztársadalmi bizalom megteremtése lenne, hogy senki ne érezze úgy, hogy más a létére, vagy a javaira tör." - írja Szántó.

Szántó T. Gábor író, a Szombat című havilap főszerkesztője.

Kötetei:

A tizedik ember (novellák), 1995,
Mószer (két kisregény), 1997,
Keleti pályaudvar, végállomás (regény), 2002,
Lágermikulás (elbeszélések), 2004.

Regényeiben és elbeszéléseiben a vészkorszak és a kommunista diktatúra személyiséget felőrlő hatásait, a zsidóság válaszútjait és kényszerpályáit ábrázolja.

Én? című kisregényének, mely eddig szokatlan nyíltsággal beszél a testiségről, egy válságos szerelmi kapcsolat a témája.