"A politikai események elől próbálunk menekülni egy kies, idilli szigetre, ahol a magunkfajta külvárosi fiatal kedvére szórakozhat. Ezalatt azt kell érteni, hogy ehet, ihat, kábítószerezhet, kényre-kedvre öngyilkolhat, eshet depresszióba és eufóriába, kínozhat lótetűt vagy finghat a buszon."

(Cséb a Leukémia megalapításáról)

Arra gondoltam hétvégén, szarok én bele, és meghirdetem magamnak a száz hosszúlépés programját, az se nagyobb hülyeség, mint a nemzeti konzultáció vagy a háromdimenziós baloldali politika.

Ennek keretében látogattam a Kultiplex nevű szórakozóhelyre, ahol a kilencvenes évek elejének legendás pszicho-core zenekara, a Leukémia adott hangversenyt.

Szombat este volt, az ország lakosságának ötöde a Megasztár című karaoke-verseny döntőjét bámulta, amin azért elméláznék egy percre, mert a megasztárilag érdekelt tévé legalábbis képmutató önmarketingjében (persze, milyen legyen az önmarketing, ha nem képmutató?) nem győzi hangsúlyozni, hogy itt végre az igazi tehetség, sőt Igazi Tehetség talál utat a fényre, itt értékek vannak, mint egy polgári kör Kudlik Júlia-hasonmásversenyén, az év hangja meg minden. (És a képmutató önmarketing leszivárog szépen mindenhová a jóindulatúan bulvársajtónak becézett tévé-píárgépezet vezetékein.)

Persze, szó se róla, kell ahhoz is tehetség, nem kevés, hogy valaki elénekeljen kéttucatnyi világslágert kisebb hibákkal, nagyjából az eredetihez hasonló modorban, és ez a tehetség szinte elengedhetetlen ahhoz, hogy sikeres vendéglátó-ipari popzenész legyen valakiből, norvég luxushajók vagy körúti lokálok sztárja, legjobb esetben egy újabb Zámbó Imre, de nekem mégis ottan kezdődne az Igazi Tehetség vagy micsoda, amikor valaki olyan dolgokat - esetünkben: dalokat, zeneszámokat - talál ki, amiket más még ki nem talált, esetleg van két épkézláb gondolata a világról, amit képes valamilyen módon - esetünkben: dalban - kifejezni.

Ha létezett valaha eredeti rockzenekar Magyarországon, akkor a Leukémia az volt. Nem is érdekelt soha senkit: fénykorában ötvenen-százan jártak talán a koncertjeire, és kiadott két lemezt. Közülük az első (Közel a fejhajlítógéphez - 1992) simán az egyik legjobb hazai, pedig pár óra alatt vették föl egy vidéki barkácsstúdióban. 1997-ben aztán föl is oszlott, mondhatjuk, hogy érdektelenségbe fulladt.

Nyolc év után viszont sikerült összehozni egy legalább négyszáz emberes visszatérést, amitől minimum könny szökik az öregedő hardcore-punkság szemébe. Nem is rugóznék azon, hogy milyen nehézségekkel jár egy ilyen koncert, ahol nem ötvenkilós tizenötéves gyerekek, hanem százharminc kilós harmincasok ugrálnak a színpadról a többiek fejére, maradnék inkább a tehetség meglehetősen bonyolult fogalmának bontogatásánál.

Van egy Oltyán László nevű gitáros ugyanis, egy furcsán zavart beszédű, sűrűn tetovált gyerek (persze, harminc múlt már ő is, ha belegondolok), aki a Leukémia gitárosa persze, tizenvalahány évesen került a zenekarba még, itt tanult meg játszani igazán, még Füleki Sándor (ma: Wall Of Sleep - a legjobb magyar metálzenekar) árnyékában. Soha életében nem játszott egyszerre négyszáz embernek talán, de valószínűleg évekig nem láthatott ötven főnél nagyobb közönséget egyben, nem játszott tévékben, ha játszhatott volna sem ment volna el, nyilván, de nem nagyon hagyta zavartatni magát, ült otthon - a külvárosi panelban, persze - és gyakorolt, és próbált nem megőrülni, mostanra meg aztán világos, hogy ott van a kezében minden, de tényleg minden: a Voivod, Hendrix, az AC/DC, a COC, a Meshuggah, Kerry King sőt talán Robert Fripp is.

Beteg, pszichotikus gitártémák, belső sámánpunk és privát metál, rokkant ritmusok, érzékeny kis brutalitás - nincsen nála tehetségesebb rockgitáros ebben a hazában, azt mondom. (Ugyanennyire tehetséges talán van még: például Keszei Krisztián.)

És most énekeljük el együtt a We're Not Gonna Take It-et vagy a Rockert az AC/DC-től, és felejtsük el Palcsó Tamást mindörökre!

www.nol.hu/szerda