Képzelje magát egy szvázi helyébe, aki a csöppnyi Szváziföldön él. Hol tíz ember közül négy halálraítélt HIV-fertőzött, hol a járvány megállítására, a betegek kezelésére gyakorlatilag semmi lehetőség; hol tíz munkaképes polgárból négy munkanélküli; hol a várható élettartam negyven év alatt van; hol három éve aszály pusztítja az egyébként is életképtelen rendszerben működtetett mezőgazdaságot; hol a lakosság harmadát éhínség pusztítja; hol a politikai pártokat már rég betiltották, hol a bírók tömegesen elhagyták hivatalaikat, mert a kormány egyszerűen nem létezőnek tekinti a neki nem tetsző ítéleteket, s ahol hivatalosan kihirdették, hogy a kormány bárminémű nyilvános bírálata tilos.

Aztán képzelje vissza magát a kedves olvasó magyarnak Magyarországra, és idézze fel, mikor hallott ő Szváziföldről? Ha jó memóriája van a kedves olvasónak, emlékezni fog rá, hogy a színes hírek között: III. Mswati király csaknem százmillió forintos Chrysler luxusautót vett magának, pedig a népe éhezik; az ország éves költségvetésének negyedéből luxusrepülőgépet vett magának, pedig a népe..., tíz felső kategóriás 5-ös BMW-t vett a feleségeinek, pedig a népe..., tizenegy új luxuspalotát kíván építtetni a feleségeinek, pedig a népe..., nyolc luxus Mercedesszel frissítette föl autógyűjteményét, pedig a népe...

Természetes, hogy a hozzánk közelebbi bajok jobban izgatnak minket, mint a távoliak, hiszen személyes ismerőseinket érintik, nemzettársainkat, szomszédainkat, közvetlenebb a felelősségünk, közvetlenebbek a cselekvési lehetőségeink... De meddig természetes ez? Természetes-e és erkölcsös-e, hogy távoli embertársaink annyival szörnyűbb bajai annyival kevésbé érdekelnek minket, mint a sajátjaink? Hogy a bajok mértéke és érdeklődésünk mértéke között ennyire fordított az arányosság? S ha ezt természetesnek tartjuk, akkor természetesnek és helyesnek tartjuk-e azt is, hogy a legfejlettebb országokat annyival kevésbé érdeklik a mi bajaink a sajátjaiknál, amennyivel a mieink súlyosabbak?

Annak a magyarnak, aki Szvázifölddel kapcsolatban nem vár el magától semmit, lehet-e képe hozzá, hogy a hazájával kapcsolatban bármit is várjon a nagyvilágból bárkitől?

Minek alapján vártak Magyarországon a szabadság barátai segítséget és szolidaritást a (viszonylag persze, de azért hozzánk képest mégis) szabad világtól '56-ban és a diktatúra évtizedeiben? Azon az alapon, hogy a szabadsággal és a jó- (vagy legalábbis jobb) léttel járó felelősség egyetemes! Kiterjed a nyomorúságnak arra a tengerére, melyben csepp a cseppnyi Szváziföld. Ameddig a segélyszervezetek luxusban tobzódó zsarnokok alattvalóit táplálják: közvetve a tobzódást finanszírozzák. Azokkal a támogatásokkal, vámokkal és kvótákkal, amelyekkel a segélyező országok a saját piacukat és termelőiket védik (és saját polgáraik pénztárcáját támadják), a nyomorgók, a segélyezendők számát szaporítják, mert őket fosztják meg megélhetési lehetőségeiktől.

A felelősségvállalás nem az éhhaláltól, hanem a zsarnokságtól való megszabadításig tart. A helyi zsarnoktól és a távoli, protekcionista, piacnyomorító zsarnoktól való megszabadításig.

Ehhez föl kell vállalni az univerzális értékek és a helyi sajátosságok egyeztetésének minden nehézségét, azt a rengeteg bonyodalmat, ellentmondást, erkölcsi dilemmát, kételyt, veszélyt és veszteséget, amivel a zsarnokságtól való megszabadítás és megszabadulás együtt jár. Ehhez szembe kell nézni, például Európa parasztságával, és azt kell mondani (például a cukorpiac fölszabadításával kapcsolatban), hogy nem támogatlak titeket éhező, távoli versenytársaitokkal szemben. A magyarországi termelőkkel is szembe kell nézni és azt mondani: ha nem tartod fairnek, hogy azért szorulj ki a piacról, mert nyugati versenytársaid több védelmet és támogatást kapnak, akkor ne követelj védelmet és támogatást déli és keleti versenytársaiddal szemben.

Kinek kell ez? Kinek hiányzik a felelősségvállalás terhe, ha ekkora? Se polgárnak, se politikusnak. Csakhogy a felelősség elhárításának is van terhe. S az is nagy, mint a nyomor. Ezt a terhet azzal enyhíthetjük, ha a távoli tragédiákat egzotikus jelenségnek tekintjük: kvázitragédiának. Csakhogy ehhez az áldozatokat is kváziembereknek kell tekintenünk. A tudatunk fölszínén mi, korrekt, demokratikus, de a szükséges mértékű áldozatvállalástól rettegő polgárok nem vélhetjük, hogy a távoli szörnyű állapotok áldozatai kevésbé érző, kevésbé szenvedő, kevésbé emberi lények, mint mi. De a lelkünk mélyén bevallatlanul mégiscsak hajlunk rá. Ezt a titkos, rossz hajlamunkat kellene tudatosítani ahhoz, hogy szégyenkezzünk miatta és védekezzünk ellene.