Diadalt ülhetnek továbbá mindazok, akik sokszor kikeltek az irányított betegellátási rendszerrel szemben, mondván, pénzkiadó automataként működik, bezzeg a szegény többiek, akik kimaradnak az IBR-ből, ők fizetik meg a modellkísérlet során keletkező megtakarításokat...

Az IBR magyarországi kísérlete 1999-ben indult el modellkísérletként a tb költségvetéséhez beadott két - egy MSZP-s és egy fideszes képviselőtől származó - módosító indítvánnyal. A kísérlet kezdetben 150 ezer főt érintett, ma már 1,9 milliót. A kísérletbe pályázat útján kiválasztott egészségügyi szolgáltatók szervezőkként (is) dolgoznak. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól (OEP) fejkvóta formájában kapják meg az állampolgárokat megillető egészségügyi szolgáltatások fedezetét, s abból gazdálkodnak. A szervezői szerepkörben betegutakat ésszerűsítenek, a gyógyítás kiszámíthatóságát segítő szakmai ellátási protokollokat állítanak össze az orvosokkal karöltve, képzéseket indítanak el a háziorvosok számára, információt gyűjtenek be és elemeznek, azaz olyasmivel foglalkoznak, amivel ma átfogóan rajtuk kívül a rendszer egyetlen szereplője sem.

A gazdálkodásnak az egészségügytől független jellegzetessége, hogy a bevételeknek és a kiadásoknak egyenlege képződik, ami esetenként pozitív eredményt mutat. Ezt nevezik az IBR-ben megtakarításnak. Ma 18 szervező dolgozik a hol rendszerként, hol modellkísérletként értelmezett IBR-ben, s közülük a többség pozitív szaldóval zárta az elmúlt gazdálkodási esztendőt. Kétségtelen tény, hogy nem mindegyik szervező szolgálta meg a képződött megtakarítást, mivel akkor is el lehet érni a bevételnél kisebb kiadást, ha az adott térségben kevés az elérhető szolgáltató, amelyet a betegek igénybe vehetnek. Ilyenkor a szervező munkájától függetlenül keletkezik pozitív szaldó. Abban az esetben is a modellkísérlet céljával össze nem egyeztethető megtakarítás képződik, ha a költségesebb, krónikus betegeket kirakják a kísérletből. Az ilyen eseteket úgy hívják, hogy visszaélés, s ennek megakadályozása monitoring- (ellenőrző) rendszer működtetésével könynyen megoldható.

Ha a szervezőknek - kényszerűségből - ki kell lépniük a rendszerből, nem marad szervezet, amely ezt a feladatot helyettük átvehetné. Sokan illúziókat kergetnek, amikor úgy vélik, hogy az OEP vagy megyei pénztárai átvehetik ezt a tevékenységet. Erre nincs mód a jelenlegi szervezeti felépítéssel, munkamegosztással és szakemberállomány-nyal. Változtatni persze mindig lehet a kialakult munkamegosztáson, de ehhez átgondolt cselekvésre lenne szükség, ami előzetes stratégiaalkotást feltételez. Erre láthatóan egyik kormány sem képes ma.

A modellkísérlet folytathatósága érdekében pedig nem kellett volna mást tenni, mint megalkotni néhány ésszerű, régóta hiányolt szabályt. Például az újonnan induló szervezők megtakarításait nem kellene kifizetni, csak a megtakarításokban hónapokkal később jelentkező pozitív elmozdulást szabadna díjazni; ezzel elesne az a jogos vád, hogy indokolatlan, nem megszolgált kifizetések történnek. Egyszerűen megoldható lenne az esetleges "kimazsolázások" megakadályozása is a szervezőkhöz tartozó térségek kikerekítésével, a bevont háziorvosi körzetek által le nem fedett területeknek a kísérletbe való bevonásával.

A kormány nem ezt az egyszerűbb, ésszerűbb utat választja, hanem az IBR 2006-os fölszámolását - magára haragítva a háziorvosok csaknem egynegyedét. Hogy miért kívánja éppen a választások környékén megtenni e nagy kockázattal járó, sok szavazatvesztést eredményező lépést? Ráadásul az ellenzék is - okkal - a kormányon fogja a nyelvét köszörülni, mondván, ez a kormány futtatta fel 500 ezer főről majd a négyszeresére a kísérletben részt vevők létszámát, csak azért, hogy a ciklus végén, néhány egyszerű intézkedés megtétele helyett, lezárja azt. A tapasztalatok értékelésében eddig jellemzően az érzelmek és nem a bizonyítékokon alapuló elemzések domináltak.

Ha a kormány a lezárás mellett dönt, azt az üzenetet közvetíti az egészségügyben dolgozóknak, hogy nincs nagyobb baj, és nincs szükség látványos intézkedésekre sem. Csakhogy valójában időzített bombán ülünk. Elég, ha az orvosok és a nővérek lassan, de biztosan felpörgő EU-migrációjára gondolunk, vagy a lakosság növekvő elégedetlenségére az egészségügyi ellátás színvonalát illetően. A paraszolvencia is egyre kevésbé elfogadható a betegek számára és az egészségügyi dolgozók számára is. Ma már az egészségügyben nincsenek békeidők - erőgyűjtés zajlik valahol, csendben.

A szerző közgazdász