Esett persze azért erről is szó tegnap, éppúgy, mint a korábbi május elsejéken. De a szokásos veretes mondatok komolyságát a kormányszóvivő előre leértékelte: éppen május elseje küszöbén találta jó dolognak minősíteni a munkanélküliségi ráta legutóbbi látványos megugrását. Egy olyan országban, ahol ez megeshet, ott nyilvánvalóan alapvetően deformálódott a közgondolkodás a szociális érzékenységet, a társadalmi szolidaritást illetően. Ezért aztán talán éppen az EU-tagsággal egybeeső munkaünnep alkalmából lehetne végre elismerni: Nyugat-Európában sehol nincsenek már olyan kiszolgáltatott helyzetben a munkavállalók, mint az új tagországok többségében (így nálunk is). Vagy hogy a munka világa az újaknál ma sivárabb, kegyetlenebb, mint a földrész boldogabbik felén. Hogy a tőke e tájakon olyasmit is gond nélkül megtesz, amit eredeti országában soha nem merne. Azoknak a szociális vívmányoknak a zöme pedig, ami Európa túlfelén teljesen megszokott dolog, az itt még a közbeszéd szintjéig sem képes eljutni, nemhogy a törvénykezésig.

Az persze, hogy errefelé nagyobb a munkavállalói kiszolgáltatottság, viszont hiányos a társadalmi szolidaritás, nem a társadalom hibája. A felelősségkeresés azonban kimerül a hátrafelé mutogatásban. Egyetlen politikai erő sem hajlandó szembenézni azzal, hogy az elmúlt években szinte semmi nem történt az előrelépésért. Hacsak az nem, hogy a mai magyar nyelvből lassan eltűnt a "munkás" szó, és megjelentek helyette az olyan nyelvi lelemények, mint a panelproli vagy a fizikai munkavállaló.

Nyugat-Európában egyébként a szociális törvénykezést illetően igen gyakori a konszenzus konzervatívok és szociáldemokraták között. Minálunk szintén alig van különbség a két oldal nézetei között - negatív értelemben. Ráadásul itt már kétszer is olyan párt vette kézbe a kormányrudat, amely - főleg választások táján - szeret a szociáldemokrata értékrendre (mi több: ennek "modern" válfajára) hivatkozni. Történik mindez olyan körülmények között, amikor a hagyományos szociáldemokrata értékek végleg kihaltnak látszanak. A József Attila-évfordulón is mindenről hallani lehetett vele kapcsolatban - a legkevesebbet azonban a költő munkásmozgalmi kötődéseiről. Szabó Ervin és magyar szociáldemokrata gondolkodók életműve napjainkban gyakorlatilag ismeretlen; szellemi örökségük feltámasztásáért pedig semmit nem tesznek azok az erők, amelyeknek ez kötelessége volna. Csoda-e, ha a magyar baloldal egyhuzamban dezorientált, gyáva, értékhiányos, eklektikus szellemiségű?

Valójában az a csoda, hogy a magyar dolgozó (melós, proli) mindennek ellenére eddig többnyire balra szavazott - pontosabban azokra, akik hébe-hóba azért ilyen értékekre is utaltak. Lehet, hogy ezt egyszerű megszokásból teszi, azért, mert úgy tudja, hogy egy panelprolinak balra szokás voksolni. Esetleg, mert úgy látta eddig: az ő szempontjából két rossz közül még mindig ez a kisebbik. De ahogy a dolgok most kinéznek, azt lehet gondolni: nem törvényszerű, hogy ez még huzamos ideig így marad. Ahhoz ugyanis, hogy ez így legyen, néha a május elsejei frázisoknál picit többre lenne szükség - első lépésben mindjárt a következő választásokig.