Állok a sarki bolt előtt, délelőtt fél tíz van, és olyan bűz, hogy nem látszom ki belőle. Reggelizem. Kezemben egy zacskó tejjel meg egy búrkiflivel egyensúlyozok, közben telefonálok, és keresek egy helyet, ahová le tudnék huppanni. De padok errefelé nincsenek az utcán. Pedig nem valamiféle lepukkant környéken ácsorgok, Budán vagyok, közel a Délihez, puccos erkélyek alatt és méregdrága kirakatok előtt szerencsétlenkedem. És nem azért kerültem ide, mert az a mániám, hogy bűzös utcasarkokon költsem el a reggelimet. Így alakult. Budapesten általában nincsenek olyan helyek, ahová be lehetne ülni reggelizni. Vagy ha vannak, akkor azok csak tízkor vagy tíz után nyitnak ki. Tejivókat, kakaóbárokat, hajnali kávézókat csak a múlt ködös emlékeiben találunk.

Eléggé dühös vagyok, amikor mindezt, ott, a sarkon, végiggondolom. S nem tudhatom előre, mi vár rám. Amikor elrohan előttem a dzsip, s belehuppanva a kátyúba pofán vág a tócsa vizével, hirtelen hátralépek, de megbotlok a járdán való parkolást akadályozó méteres Demszky-karóban, mire a tej félrebillen a kezemben, s ráfolyik (elöl!) a nadrágomra. Fogom az egész pakkot, s iszonyú káromkodás közepette bevágom a "reggelimet" a kukába. Amely persze dugig van ganéval, s az én szemetem súlyától kissé oldalra billenve kiokádja tartalmát a járdára. Egy fátyolos szemű öregasszony halad el mellettem, s arra figyelmeztet, ne randalírozzak, mert rendőrt hív. Kilép az ajtón a boltos is, látja szememben a gyilkos pillantást.

Pár perccel ezelőtt benn jártam nála a boltban. Arra kértem, váltson aprót, hogy parkolni tudjak, és mondjon már nekem egy helyet itt ezen a külföldi turisták által kedvelt környéken, ahová délelőtt fél tízkor el lehet menni vizelni. A boltos szidni kezdte az egész rohadt gányadék várost, parkolóőröstül, mindenestül, és elordította, hogy a kis kék masinával mászkáló fogdmegeket nemrég arra kérte, ugyan vigyenek már neki minden reggel tízezer forintot apróban, mert ide jár hozzá a fél város, mindenki, aki kórházba jön kezelésre vagy bankba fut, és parkolni szeretne, ő meg hatkor nyit, de persze reggel nyolcra az összes pénze elfogy. Kivágott akkor elém két fémszázast, és megkérdezte, parancsolok-e még valamit. Úgy határoztam, hogy - miután minden büfé zárva van errefelé - veszek tőle egy tejet meg egy kiflit, és akkor a jóságért mégiscsak fizettem valahogy, a visszajáró pedig megteremti számomra azt a lehetőséget, hogy elmehessek budira.

Megtudtam aztán, hogy ilyenről errefelé ne álmodjak. Van ugyan egy nyilvános vécé három utcával feljebb, de az ilyenkor még zárva van, a sietős polgárok (így mondta) odajárnak a templommal szemben lévő bokros helyre, nekem sem tud mást javasolni. Általában az van, mondta, hogy miközben a japcsiknak lengetik a sárga esernyőt, tőlük pár méterre hugyozik a lakosság épp mozgásban lévő, és nem jelentéktelen része. Végül hozzátette: rohadjon meg ez az egész szervezetlen kupleráj.

Mindjárt jövök, mondtam a boltban, majd átosontam a túloldalra a bokrok közé. Ezután visszamentem a tejért meg a kifliért (persze kézmosás nélkül), és elbillegtem parkolócetlit venni - a folytatás ismert.

Az eset után fogadalmakat tettem. Ha meghallom, hogy valaki prágázik vagy bécsezik, minden bizonnyal kibelezem. Ha valaki sírni kezd, hogy a plázák tönkretették, elképzelhető, hogy vérét ontom. Ha pedig valaki kiejti a száján azt a szót, hogy világváros, teljesen biztos, hogy bezáratom.

A fogadalmak pikánsabb részeitől mindenkit megkímélnék.