A csimpánzok nagyobb csoportjaiban kialakulnak kisebb alcsoportok, szövetségek, amelyek tagjai kicsit összetartanak, segítik egymást a sűrűn előforduló agresszív vitákban, és bizonyos közös feladatokat is hajlamosak együtt végezni. Ezek a szövetségek persze nem állandóak, nem egy életre köttetnek, a kis csoportok egyesülhetnek, szétválhatnak, a korábbi ellenfelek segíthetik egymást, és egymás ellen is fordulhatnak. Egy kitűnő csimpánzkutató Csimpánzpolitika címmel egy könyvet is írt ezekről az igen érdekes viselkedésformákról.

Az embernél ez a csoportosodási hajlam látványosan továbbfejlődött, és számos olyan, csak ránk jellemző tulajdonsággal gazdagodott, ami a politikát az embercsoportok egyik legfontosabb viselkedési formájává tette.

A politika mindig az erőforrások elosztásáról szól. Jövedelemről, adóról, birtokról, igazgatósági tagságról, osztályvezető-helyettesről vagy kommunikációs igazgatóról. Erőforrás a rangsor és a státus is, tehát ezek egyes pozícióinak betöltése is a politika feladata. A politika mindig ezekről szól, akkor is, ha a politikus pillanatnyi érdekből egészen mást mond, és arról beszél, hogy az igazság, az erkölcs, a nemzet érdeke vagy a megnyomorodottak és megfáradtak megsegítése most a legfontosabb. A politika azonnal érthető lesz mindenki számára, ha megfigyeli a politika mögötti szövetségi viszonyokat. Ki kivel szövetkezik ki ellenében? Ki kit árult el, honnan hova sasszézott át szép csendesen vagy látványos ugrással? Az ember imádja figyelni a szövetségek alakulását, a szövetségek viaskodásait, az árulást és az áruló megdicsőítését vagy éppen teljes megszégyenítését. Ezek nagyon fontos kellékek, mert ezek hozzák emberközelbe a dolgokat. Ezért szeretjük a színházat is.

Az ember több olyan genetikailag megalapozott tulajdonsággal bír, ami hozzásegíti, hogy aktív résztvevője legyen a politikának. Itt van például az a tulajdonságunk, amit a humánetológusok a maguk különc módján "indoktrinálhatóságnak" neveznek, mert ha mondjuk bunkóságot mondanának, mindenki megsértődne. Az indoktrinálhatóság az a tulajdonságunk, hogy ha érzelmileg már kötődünk egy adott csoporthoz, akkor a csoportunk politikáját, hiedelmeit a lehető legegyszerűbb formában is hajlandók vagyunk elfogadni, mindenfajta racionális analízis nélkül. Amit a mieink csinálnak, az mindig jó, annak mindig van megfelelő magyarázata, és azt a hülye is megérti. Amit persze "ők" csinálnak, azt könnyű a ráció egyszerű eszközeivel ízekre szedni és kimutatni, hogy milyen gyerekes ostobaságot akarnának velünk elfogadtatni. Ennek az értékes tulajdonságnak - képzeljék el, ha nem lenne, és az ország nem néhány csoportra, hanem tízmillió egyénre esne szét, mert persze mindenki csak a saját igazságát lenne képes elfogadni - a következménye például az a jelenség, hogy egy-egy párt törzsszavazóit nem lehet a másiknak elhódítani. Nagyon nagy bajnak kell már lenni ahhoz, hogy az indoktrinált politikai közösség hiedelmeiből kiábránduljon.

Az igazi harc mindig a közömbösökért vagy a folyton latolgató kétkedőkért folyik, és ezek száma azért nő egyre nagyobbra, mert a politika résztvevői nem tartanak be bizonyos elemi szabályokat, nem tanulták még meg, hogy egyik legfontosabb feladatuk a saját érdekükben magának a politikának - benne persze a szövetségekkel és ellenszövetségekkel, vitákkal, harcokkal - az "eladása". Először arról kell a dolgozót meggyőzni, hogy a politika fontos, hogy a politikusok az ő érdekeit képviselik, érdemes odafigyelni. A legfontosabb, hogy csatlakozzon a szövetségek valamelyikéhez, és csak a második legfontosabb az, hogy a mienkhez. Olyan országokban, ahol a demokrácia hosszabb ideje működik, a politikai elit ezt már megtanulta, és igyekszik magát visszafogni a versengésben. Persze nyerni kell, de nem mindegy, hogy azért nyerünk, mert sikerült olyan jó, sok ember számára belátható terveket kialakítani, amelyek meggyőzik a kétkedőket is, vagy pedig csak azért, mert sikerült az ellenfeleinkről kimutatni, hogy mocskos gazemberek, akik lopnak, csalnak. Ez utóbbi azért rossz taktika, mert ez arra kényszeríti ellenfeleinket, hogy kimutassák, hogy mi is ilyenek vagyunk, és az oda-vissza vágások parádéja lassan arról győz meg mindenkit, hogy itt valami egészen nagy baj van, hogy a politika valami ördögi, piszkos machináció. Pedig erről szó sincsen, a politika az erőforrások elosztásának eszköze, izgalmas, érdekes folyamat, amelyben minden polgárnak részt kéne venni, csupán be kellene tartani néhány egyszerű szabályt, például tisztelni az emberi méltóságot, elfogadni az ellenfelet mint vetélytársat, és nem próbálni ellenségnek, sátánnak feltüntetni, mert ezek a praktikák hosszú távon megbosszulják magukat, és a politika öszszes résztvevője szenvedni fog emiatt.

Nagyon fontos a tanulás szerepe a politikában. Ez sokrétű, összetett folyamat. Tanulnak a politikusok, megtanulják, hogy milyen módszerekkel lehet nyerni, meddig szabad elmenni a lózungokkal és hasonlók. A jó politikus gyorsan tanul, és amit megtanult, azt azonnal alkalmazza: így lesznek például pesti panelprolikból a nemzet szívét alkotó érdemes polgárok néhány év alatt. Vagy a nép ópiummal átitatott szerencsétlenjeiből derék vallásos emberek. Szóval tanulni kell a politikusnak.

Tanul azonban a társadalom is. Megtanulja, hogy ezek milyen trükköket alkalmaznak, és ugyanazt a trükköt másodszor, harmadszor már nem fogadja el, bármilyen csábítóan hangzik is. A társadalom nagyon érzékeny szervezet, érzelmei is vannak. Az átkos rendszerből megtanulta, még ha néha nosztalgiával gondol is rá, hogy nem jó, ha fenyegetik, nem jó, ha kötelet ajánlanak neki; ezeket ismeri, megtanulta, nagyon sok időnek kell itt még eltelnie ahhoz, hogy valamiféle erős rendpárt után áhítozzon az ország.

Éppen most azt tanulja, hogy a politikusok mire használják a médiát és a kommunikáció más eszközeit, és ijedten veszi észre, hogy ezek hülyének nézik. Mondhatom, hogy a társadalom nagyon megorrolt ezért, lehet, hogy a következő választásra el se megy. A média mindig a mát tükrözi, egy pillanatképet, de a társadalomnak van memóriája - osztott ugyan, de működik -, elvettek a nyugdíjunkból, ezt nem felejtjük, eltocsikoltak, eltorgyánoltak dolgokat, ezt sem. Fűt-fát ígértek, és csak fűrészpor lett belőle, mert a politikusok bedőltek a saját kommunikációjuknak, nem a valóban fontos dolgokra koncentráltak, nem abban vetélkedtek, hogy ki tud ésszerűbb, igazságosabb egészségügyi, közigazgatási reformot, agrártámogatást, oktatást tervezni, és ha rá kerül a sor, bevezetni. Erre is felfigyeltünk. Féltek a reformoktól, "ezt már nem nyelik le", mondogatták mindkét oldalon, pedig igen nagy gyakorlatunk van a legkülönbözőbb méretű békák lenyelésében, ha egy kicsit is értelmes magyarázatok teszik őket legalább sikamlóssá.

Bizonyos vagyok benne, hogy ez a társadalmi tanulási folyamat most éppen fordulóponton van. A következő választásokat nem az fogja megnyerni, aki sikeresebben mocskolja a másikat, aki nagyobb szelet tortát ígér. Ez már a legtöbb embert egyáltalán nem érdekli. Ha valaki azonban előállna néhány jól megindokolható, részletesen kidolgozott - hogy ne csak az előnyeit lehessen látni - reformtervvel, és persze mindig több változattal, hogy a társadalmi vitában kiderüljön, melyiknek van nagyobb támogatottsága, melyik, kinek fáj jobban, akkor az emberek ezt értékelnék. Értékelnék azt, hogy ez a pacák nem a következő választásokat akarja mindenáron megnyerni, hanem van valamilyen védhető elképzelése arról, hogy merre kéne továbbmenni. A társadalom, lassan ugyan, képes felismerni az érdekeit, és ez lesz a döntő.

A miniszterelnök mintha érezné már ezt.

Lesz-e jó csapata?

A pártja felfogja-e, hogy az ország érdekei fontosabbak a pártérdekeknél?

A politika nagyon izgalmas!