Pedig annak idején mit nem kapott tőlünk szegény szobor... Felénk ugyanis szinte mindenki műértő, vagy inkább műsértő (bocs). "Mi ez, gyerekek, ki ez a gebe csaj, mit akar ez itten?" - értetlenkedett kezdetben Terka. "Ennél még én is jobb nő vagyok" - nyugtatta magát és az arra járókat, kevés sikerrel. "Nem, te azért egy hajszállal jobb nő vagy!" - vigasztalta a hidrogéntől haját hullató Terkánkat Luka bácsi. "Még mindig jobb, mintha itten mostan egy Kun Béla vagy mi a csoda állna" - hőbörgött valaki a rendszerváltás környékén, amikor a szobordöntögetések divatja járta.

Húsz év telt el az első szoborvita óta, időközben sok sör és bor gördült le Terka és Luka bácsi torkán, de valljuk, be a miénken is. A szobor azóta is áll, dacol széllel, hóval, viharral. A vita akkor lángolt fel ismét, amikor valaki végleges nevet akart adományozni a szobornak. Terka azt mondta, hogy mivel a mű nem valószínű, hogy Kisfaludi Strobl Zsigmondé, hanem szerinte inkább Schaár Erzsébeté, (persze, hogy nem az övé) ezért legyen a szobor neve "A magányos nő". Luka bácsi ezt elvetve azt ajánlotta egy lucskos decembervégi este, hogy hívjuk a szobrot úgy, hogy "Elvált nő, gyerekkel - hóban és sárban". "Ez hosszú, Luka bácsi!" - csattant fel Terka. - "Egy cím legyen rövid és tömör. Legyen inkább az a neve, hogy "Nő voltam!" Luka bácsiból előbújt a kisördög, és azt javasolta, hogy mondjuk a szoborra azt: "Sose leszek már nő!" Vagy inkább azt, hogy "Kilakoltatás után" - tört fel végül a szociális érzékenység Luka bácsi lelkéből. "Na, ez már jó!" egyezett bele Terka. És a dolog ezzel el is lett intézve. Újabb szoborvitáról azóta nem hallottunk. Bár, ki tudja? Lehet, hogy csak kipottyantunk a lakótelep kulturális-szellemi főáramlatából.

Teltek-múltak az évek, s a szobor azzá lett, amivé lennie kellett. Találkahellyé vált, majdnem olyanná, mint a régi Nemzeti Színház előtti óra. A domb és tetején a szobor télen, ha havazik szánkókikötő. Pihenőhely. Nyáron kerékpár- és rollerversenyek starthelye. Vagy napozó. Amíg a Szigetfesztivál tart, olyan a domb, mint egy kis Woodstock. Megtelik a szobor környéke sátrakkal, hálózsákokkal, laposra horpadt sörösdobozokkal, kialvatlan, csincsillaszemű gyerekekkel, kifacsart pálinkásüvegekkel, elhajigált kovászosuborka-zacskókkal, egyszer használatos tűkkel, amelyeket jobb, ha gyereksétáltatás előtt összeszedünk, nem is beszélve más, úgynevezett kényesebb vagy intimebb rendeltetésű "talált tárgyakról". Van, aki "mímelt szeszek" hatására naplementekor beszédbe elegyedik a műalkotással, majd ott, helyben édesdeden álomra hajtja fejét. A szobor kitartóan őrzi a "versenyző" álmát, mígnem - valamelyik aggódó polgártárs jóvoltából - nem jön érte a rend éber őre.

A kutyák valamiért, lehet, mert félnek, kerülik a szobrot, amit - valljuk be - azért nem nagyon bánunk. Ha nyílik a körömvirág, sárga szőnyegbe takarózik a domb, majd szöszfelhők lengik körül a szobrot. Máskor madarak köröznek fölötte, vagy ha éppen úgy akarják, megpihennek rajta. Egyszer, valami embernek látszó képződmény az éj leple alatt horogkeresztet fújt a szobor talapzatára, de tüstént lemostuk a gyalázatot, az öntevékeny "művész" graffitijét. Terka és Luka bácsi ugyanis vödör forró vízzel, mosószerrel és kefékkel felszerelkezve jelent meg a dombtetőn, és sikálta le a szoborról a mocskot. Annyian gyűltünk össze, mi kíváncsi nézők, akkor, szombat délután, mintha kiállítás-megnyitón vagy legalábbis szoboravatón lettünk volna.

Még mondja nekünk valaki, hogy a művészetnek nincs hatalma, közösségteremtő ereje! Dehogyis nincs. Csak nehogy valaki elvigye a szobrot, akár csak karbantartani is, mint a Lányokat a Laktanya utcából. Hiányozna. Hosszas kutatómunka után a minap végre sikerült kinyomoznunk a Budapest Galériában a szobor nevét és alkotóját. Szíves közlésük szerint a sokáig Kolozsvárott élt Petru Balog az alkotója a szobornak, amelynek címe Szimbólum. A munkacíme állítólag Összefogás volt. Húsz éve ez a neve állítólag nem volt időszerű. Nem csengett jól.

És most?

Húsz év után derült ki neve és alkotója