A szociális tárca által kidolgozott javaslatok szerint senki feje felől nem lehetne elvinni a tetőt, senki nem kerülhetne olyan helyzetbe, hogy szegénysége miatt kirakják a lakásából. Ehhez nonprofit bérlakások kialakítására, az adósságkezelési rendszerben való részvétel alanyi jogúvá tételére, a szocpol támogatások esetleges kiváltásának lehetőségére volna szükség. A szociális tárcának a vasárnapi informális kormánymegbeszélésen egyelőre munkaanyagként benyújtott reformterve ugyan komoly vitákat kavart, de sokak szerint megoldásokat adhat a legszegényebbek lakhatásának megoldására. A cél, hogy ne kerüljön senki utcára, mert ezzel visszafordíthatatlanul tönkremegy az élete, ha gyerekek vannak, állami gondoskodásra szorulnak, s általában a közösségnek közvetetten sokkal nagyobb terheket kell ilyenkor viselnie, mint ha csak a lakásban maradás minimális feltételeit állnák. A koncepció egyik fő gondolata, hogy ne csak a lakástulajdont segítse az állam. Így például az egyelőre csak tulajdonszerzésre felvehető, viszsza nem térítendő támogatást, a szocpol kedvezményt lakbértámogatásként is igénybe lehessen venni, gyerekenként öt-tízezer forintot kaphassanak így a családok. A bérlakásépítés ösztönzése mellett elsősorban nem segélyt szeretne adni a tárca. Pillanatnyilag az adósságkezelés ügye, illetve a fenyegető kilakoltatások gyors intézkedéseket követelnek: csak a fővárosban most 1600 önkormányzati lakásból lakoltatnak ki ugyanis napokon belül családokat.

A koncepció hosszú távra érvényes alapelve a lakhatáshoz való jog biztosítása. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkit lakáshoz kell juttatni, de azt igen, hogy aki már lakik, azt minden lehetséges eszközzel benn kell tartani a lakásában. Szociálpolitikusok szerint az nem megy, hogy miközben az önkormányzatok feladata a szociális biztonság garantálása, éppen ők teszik utcára a családokat. Az önkormányzatok ráadásul gyakran a törvényt is megsértik. A gyermekek védelméről szóló törvény ugyanis egyértelműen kimondja, hogy anyagi okok miatt családot szétválasztani nem lehet, mint ahogy gyereket utcára tenni sem. Kilakoltatáskor azonban többnyire ez történik. A szociális törvény egyértelműen írja elő, hogy a településeknek miként kell, kellene gondoskodniuk lakóikról, ennek ellenére ezt gyakran nem teszik meg.

A készülő szakmai anyagok abból a tényből indulnak ki, hogy az önkormányzatok jó részénél hiányoznak a nekik tartozók adósságrendezésének helyi szabályozásai. Ezen kívül a kilakoltatottakkal, illetve az ilyen sors előtt állók többségével a családsegítő szolgálatoknak semmilyen kapcsolatuk sincs, így nem is tudják, mi juttatta idáig az érintetteket.

A másik fontos kiindulási pont, hogy az adósok többsége annyira szegény, hogy egy főre havi egy-két ezer forintos tartozásokból épülnek fel az adóssághegyei. Kis segítséggel ki lehetne tehát mozdulni a holtpontról. A szakemberek hiányolják azokat a vizsgálatokat is, amelyek megnéznék: a család, ha valóban minden lehetséges forrását mozgósítaná, akkor képes lenne-e egyáltalán rendezni tartozásait. A helyzet megoldását pedig méginkább lehetetlenné teszi, hogy az önkormányzatok segítség helyett nemegyszer igyekeznek megszabadulni a problémás lakóiktól: például maguk keresnek a periférián nekik házakat, majd saját adósságuk elengedése fejében otthonukért épp annyit fizetnek nekik, hogy a családok ezeket meg tudják venni. Azt azonban, hogy ott adottak-e a szociális biztonság legelemibb feltételei, már senki sem ellenőrzi.