Másfél hetet töltöttem két magyarországi kórházban, az élményanyag mégis oly vaskos, hogy abból nem csupán egy újságcikk, de talán egy folytatásos regény is kikerekedne. E részletben az ezer sebből vérző magyar egészségügy olyan problémáit nagyítanám föl, amelyek túlontúl általánosak. Mellőzném azokat az elborzasztó tapasztalatokat, amelyek egy-egy kórházi vécében érik az embert, kihagynám a beszámolóból a mosdók, a tusolók, a folyosók, a liftek állapotát ecsetelő passzusokat is. Maradnék annál a momentumnál, amely engem az első kórházból villámgyors és visszavonhatatlan távozásra ösztökélt. Orvosi javaslat ellenére, a saját felelősségemre szöktem el.

Mindössze annyit szerettem volna elérni, hogy szombat reggel beszélhessek az ügyeletes orvossal. Hogy kérdezzek tőle egyet s mást. Faggattam a különben szívélyes nővért, hol a doki. A szobájában, felelte a nővér, mire én: bekopognék hozzá. Tudtam, hogy a magyar egészségügy legérzékenyebb pontjára tapintok rá, láthatjuk az összes kórházban és a rendelőkben, hogy a kopogással lehet megzavarni a legjobban a meditációra hajlamos szakemberek munkáját. Vannak, akik úgy védekeznek a kopogással támadó beteg ellen, hogy bepárnáztatják az ajtót, és egyelőre igen kevesen próbálkoznak azzal, hogy a tumultust megelőzendő időre rendeljék magukhoz a beteget. A magyar egészségügy még nem fedezte föl az okos betegszortírozásban rejlő lehetőségeket.

Az ügyeletes orvoshoz a kórházban szombat reggel negyed nyolckor nem tudtam bejutni. Nem lehet hozzá csak úgy bekopogni, mondta a nővér, nem lehet azt mondani, hogy jó reggelt, így meg így aludtam, ezt szeretném megtudni stb. A nővér azt is felvázolta: a szobájában tartózkodó orvossal ő is csak úgy tudja fölvenni a kapcsolatot, ha telefonál neki. És elmondja, ez meg az van a ketteskével, az istenért nem megy le a vérnyomása, mi legyen. Akkor aztán a telefondoktor megmondja neki, mi a teendő.

A jelenetet követő ötödik percben talpon voltam, rövid malacvágtában hátrahagytam a gyógyintézményt, a zárójelentésért azóta se mentem, ami persze az égvilágon senkit sem izgat. Mentem tovább abba a kórházba, amelyben ismerősöm volt. Tudom, hogy ez a gyógyulás alapköve, s tudtam ezt azon a hajnalon is, amikor berohantam a lakhelyemhez legközelebb eső - s a törvény szerint engem ellátni köteles - kórházüzembe. De akkor nem volt más választásom, maradt a vadidegen ketteske sorsának vállalása, mert életben kellett maradni mindenáron.

Az ismerős orvost az különbözteti meg az ismeretlentől, hogy 1. van mobiltelefonja, 2. lehet vele beszélni, 3. nem mozgatja anyagi érdek, amikor megvizsgál. Az ismerős orvos - gyerekkori, iskolai vagy kollégiumi csoporttárs, földi, felnőttkori kapcsolat, nyelvtanfolyami padtárs, családi jó barát - nemcsak orvosi, de emberi jó hírét is kockáztatja, amikor ismerős beteget gyógyít vagy kezel, személyesen vagy telefonon érdeklődik az ember hogyléte felől. A túlhajszolt, ide-oda rohangáló orvosokat a kórházban elcsípni szándékozó beteg számára ez a legfőbb garancia a gyógyulásra. Ha beszélnek vele, s túljutnak a nagyvizit gépies mozdulatain, az mindennél többet ér. A világ nyugodtabb felén már fölfedezték, hogy a beteg-orvos kapcsolatban hallatlan jelentőséggel bír a kommunikáció. Nálunk vastag fal emelkedik orvos és beteg között, s nincs az a méregdrága, modern diagnosztikai berendezés, melynek segítségével át lehetne rajta vergődni.

A tanulság? Nem lehet elég korán kezdeni. Ha hosszú életűek szeretnénk lenni, nagyon figyeljünk - már az általános iskolában - azokra a társainkra, akik az egészségügy felé veszik az irányt.