Talán még emlékeznek rá, voltak egyszer valaha bizonyos Fidesz-közelinek mondott cégek, amelyek eladósodtak, és valamiképpen külföldiek tulajdonába kerültek. Ezek közül volt, aki talán tudott róla, más csak az útlevelét veszítette el, de új cégtulajdonosként az elmaradt adót egyik sem szándékozott kifizetni. A magyar államnak a fantommá lett cégekben veszett némi pénze. Több is veszett más cégekben, de ezekbe a Fidesz-közelinek mondottakba is beszorult annyi közpénz, amiből lehetett volna egyet-mást tenni a közjó érdekében. Sokat írtunk erről akkoriban, Kaya Ibrahim nevét többen ismerték, mint az Alkotmánybíróság elnökéét. Tudjuk, hogy a Fidesz-közelinek mondottakkal nem lett semmi, de én nem is vártam mást. Később azonban írtam riportot egy cégvezetőről, aki erősen siratta a pénzét, mert az adósa eladta a kft.-jét egy külföldinek, s azóta bottal ütheti a kinnlevősége nyomát. Nekem ebből derült ki, hogy nemcsak politikaközelinek mondott cégeket szokás fantomizálni, sőt. Gazdasági lapokban azóta látom is a sok drága hirdetést, hogy aki szabadulni akar megunt, eladósodott cégétől, annak ki segít eltüntetni a hitelezők elől. Egészen a miniszterelnök mostani bejelentéséig úgy gondoltam azonban, hogy az üzlet és a politika világa éppen annyira átlátható, amennyire az üzleti és politikai elit a saját erkölcsei alapján szeretné. Ezért mindeddig úgy gondoltam, cégeket fantomizálni valójában a szabad piacgazdaság része - ha nem így volna, akkor Kaya Ibrahimtól függetlenül is eszébe jutott volna valakinek törvényt hozni ellene.

No, de ha ezentúl nem úgy lesz, mint eddig volt, hanem az idén tavasszal valóban termett politikai akarat megakadályozni, hogy a közjószágokból erkölcstelen és törvénytelen módon magánelőnyök származzanak, akkor már nem kellene megállni a cégek fantomizálása ügyénél. Ha az olyan egyszerű, hogy csak az üzleti és a politikai erkölcsön múlik, akkor én törvényt kezdeményeznék például az ellen, hogy a nagy közösségi beruházásokat négy-öt lépcsős vállalkozási struktúrában építsék. Kollégám írta ezeken a hasábokon, hogy a különböző szállítási munkákat a negyedik-ötödik alvállalkozó végzi el ténylegesen. A legnagyobb vállalkozó megnyeri a tendert, aztán adja tovább lefelé, mindenki felszámolja a maga százalékát. Amelyik vállalkozó cége a sor végén elfuvarozza az anyagot, a kilométerenkénti 150 forint helyett csak 110-et kap. A sofőr pedig, akit alkalmaz, már szinte nyomorog, mert az ő bérén spórolják meg, amit a céglánc zsebre tesz. A sofőr úgy segít magán, hogy ellopja az aszfaltot, a gázolajat, a sódert - mindent, amit el bír lopni. A közösségi beruházáson ugyan versenytárgyalás van, de a közjószág mégis ebek harmincadjára kerül: egyrészt már eleve többet fizetnek érte, mint amennyibe kerülnie kellene, különben nem maradna a három-négyszeres árrésre, másrészt rossz minőségű lesz, mert szétlopják belőle az anyagot.

Akármihez nyúl az ember, ugyanezt látja: legyen az kórházfelújítás, csatornaépítés, mindenütt drágán fizet az állam, az önkormányzat, és silány minőségben teljesít a magánszféra - pontosabban az a vállalkozás, amelyik a lépcső alján már kénytelen árkot ásni, aszfaltot fuvarozni. Nem tudom persze, hogyan lehetne a közjószág fosztogatása ellen törvényeket hozni, még kevésbé azt, miként lehetne őket megtartatni. Attól tartok, a valóságban nem lesz itt hamar ilyen világ. De azért jólesett hallani, hogy más is akarna ilyet. Ha csak ennyi volt a cél, az máris el van érve.