A magyar kertészek valószínűleg az utóbbi évtizedek legnehezebb szezonja előtt szurkálják a palántázótüskét a fóliákban. Nem szélvihar, szárazság vagy jégverés nehezíti az életüket, hanem az elemi csapásoknál sokkal kegyetlenebb piaci törvények azok, amelyek miatt úgy négy-öt hónap múlva újra ezreknek kell másként gondolniuk saját munkájukra és egész életükre, mint eddig. Akad olyan termék (például a paradicsom), aminek importja tavaly május elseje óta megtöbbszöröződött, és ez a többlet is simán elkel a hazai pultokról. Nincs mese, az országban itt az akadály nélkül beáramló konkurens áru - a standokon olyan vetélytársakkal kell megküzdeniük a mi kertészeinknek, akik saját terméküket becsomagolva, utaztatva, kereskedőnek átadva is olcsóbban adják, mint a hazai termelők.

Akadnak persze, akik szívják a fogukat és szidják az egész uniós "vircsaftot". (Meg persze a szigorított értékesítési szabályokat: akinek nincs bizonylata arról, hogy hol és hogyan termel, az nagykereskedelmi cég közelébe sem mehet.) Védelmet, például a szezonban mesterséges higiéniai és növényvédelmi zárlatot követelnek a magyar hatóságoktól, ami elvileg lehetséges, a gyakorlatban azonban szinte kivihetetlen: azonnali válaszlépések követnék azt határainkon túl is. Akkor pedig végképp megállna az élet.

Alighanem senki nem meri állítani, hogy a magyar agrárágazat uniós csatlakozása sikertörténet lenne. Ezt szűk egy éve sem tételezhettük fel - sőt, a magyar élelmiszer-termelés a belépés egyik leginkább bajos területének látszott már akkor is. A sejtésből valóság lett. Az unióba lépett magyar mezőgazdaság az elmúlt egy évben nem állított ki magáról túlságosan jó bizonyítványt. Kiderült, hogy hivatal és gazda egyaránt készületlen a támogatásokhoz szükséges adminisztráció akkurátus átvételére, és azt a puszta tényt sem ismerte fel termelőink többsége, hogy tavaly május elseje után valóban más világ jön. Hogy például, bár másfél euró/óra díjért árulhatom a paprikámat a bécsi kispiac standján, de akkor jöhet ám a spanyol áru is ide - nincs szabály, ami tiltja. A mi gazdáink nagyobbik része ma is abban az álomvilágban él, hogy terménye, csak azért, mert az egykor virágzó és szomszédaink többségében irigyelt hazai mezőgazdaság talaján termett, a piacon is többet ér, mint a lelegyintett "idegeneké". Hát nem. Üzlet van, kemény konkurenciaharc, a támogatásokban pedig részletes elszámolás. A maszatolás ideje lejárt.

Az uniós csatlakozás világosan megmutatta a versenyszerű magyar élelmiszer-termelés gyenge pontjait. Például, hogy nem vagyunk eléggé hatékonyak. Az örökösen hangoztatott éghajlati meg talajadottságaink semmit sem érnek, ha azt a piac nem fizeti meg. A nagyfelvásárlók az atomjaira hullott ágazattal ma úgy játszanak, mint macska az egérrel, ráadásul az "egerek" hajlamosak egymással is kibabrálni: a beszállítók mindenféle gátlás nélkül ígérnek a hazai konkurencia árai alá - amin a multi üzletkötője jót mosolyog, és elszámolja "ajándék jutalékát". Ebben a helyzetben volna igazán szükség erős és egységes érdekképviseletre, de azt most hiába keresnénk. Ilyesféle szerveződés van vagy ötven, ezek önmagukban is megosztottak, ami pedig az ágazat egészét illeti... Inkább ne is beszéljünk róla.

A falunkban az idén is kiteszik a palántákat a melegágyból, és a gazdák közül valószínűleg kevésnek jut az eszébe, hogy még ő maga is előnevelőben van: az igazi fagy meg a szélvihar később jön. De jön. Föl kéne készülni rá.