Pedig volt még Orbán-féle szőlőbotrány (a pápa temetésének napjára időzített helyreigazítási kérelemmel), Gyurcsány-féle akcióterv ("tisztasági" törvénycsomag a lobbizásért és a cégfantomizálás ellen), Kóka-féle programadás (A magyar politika beteg, Népszabadság, 2005. április 9.) és hamvába holt faluparlament-kísérlet a Fidesz részéről. A kérdésre a választ több szempont alapján adhatjuk meg.

A médiatér elfoglalása nem hozta meg az ilyenkor szokásos előnyt az MSZP és az SZDSZ számára. Ennek több oka volt. Egyrészt elvonták a figyelmet olyan ügyektől, amelyekből komoly politikai előnyeik származhattak volna. Orbán Viktor szőlőbotránya tovább dagadt, és a pocsék válságkezelésnek köszönhetően lassan védhetetlen helyzetbe lavírozta bele magát a Fidesz és elnöke. Az egykori gazdasági tanácsadó, Varga Tamás elfogása sem tett túl jót az ellenzéki párt megítélésének. Ám a koalíciós pártok egymással voltak elfoglalva, ilyen "ziccerekre" már nem tudtak figyelni.

Másrészt Gyurcsány Ferenc számára fontos lenne a cselekvőképesség, a lendület bizonyítása, mivel az elmúlt hónapokban óriási várakozásokat ébresztett a közvéleményben önmagával szemben. A közvélemény tetteket vár. Erre reagálva hirdette meg a kormányfő a "száz apró lépés" politikáját, amelyből ízelítőt is kaphattunk: adóreformterv (ami első körben rosszra sikeredett), a már említett tisztaságitörvény-csomag vagy a büntető törvénykönyv megváltoztatásának kezdeményezése a brutális szerencsi gyilkosságra reagálva.

Az államfőjelölt jelölése miatt ezek az ügyek nem keltették fel a széles közvélemény érdeklődését. Márpedig ha ezek a nyilatkozatok azt a célt szolgálták, hogy a kormányfő felkészítse az ország népét a várható komoly változásokra, vagyis puhítsa a választókat, akkor kifejezetten hátrányos az államfő-jelölési ügy elhúzódása Gyurcsány Ferenc számára. Ellenben ha a miniszterelnök valójában semmit sem kíván tenni a választásokig, üres a tarsolya, akkor a köztársaságielnök-választás kifejezetten jól jött neki. Ezt a következő hónapokban megtudjuk majd.

A koalíció egyes politikusai a Szili Katalin személye körül kirobbant vitát saját politikai ambícióik érdekében használták ki. Az MSZP-ből kiemelhetjük Suchman Tamást és Toller Lászlót. Előbbi lealkonyulóban, utóbbi felemelkedőben lévő karrierjének adott lendületet azáltal, hogy kőkeményen nekirontott az SZDSZ-nek. Az SZDSZ-ből Fodor Gábor és Wekler Ferenc tűnt ki, előbbi a legmarkánsabban utasította el Szilit, utóbbi pedig szembe ment a hivatalos, elutasító pártállásponttal, és egyéni, baranyai érdekeit szem előtt tartva üzente meg, hogy megszavazza Szilit. És persze ne feledjük az örök Horn Gyulát, aki azzal, hogy az MSZP kongresszusán visszalépett Szili Katalin javára, gyakorlatilag eldöntötte a szavazást, így királycsinálóvá lépett elő.

Sok véleményformáló szerint Szili Katalin befutása Gyurcsány és Hiller vereségét jelenti. Ez tévedés. Habár a miniszterelnök a tavalyi népszavazás után egyetlenegyszer nyilatkozott arról, hogy a kampányban "kibeszélőkre" (értsd Szili) nem számít a jövőben - amit aztán fél évig állandóan idézett a média -, azóta nem foglalt állást nyilvánosan ebben az ügyben, ellenben a kongresszuson a tévékamerák és fotósok előtt hatalmas puszit nyomott a győztes arcára. A publicisztikát nem olvasó, de az újságok fotóit és a tévéhíradókat néző választók tehát mindössze ennyit láttak abból a hatalmi harcból, amely a színfalak mögött folyt.

Hasonló ügyességgel taktikázott Hiller István is. A pártelnök már január végén kijelentette: női köztársasági elnököt szeretne. Amikor azonban Szili befutási esélyei csökkentek, felszólította politikustársait, hogy olyan jelöltet nevezzenek meg, akinek van esélye a júniusi megválasztásra. Bárki nyert volna tehát az MSZP kongreszszusán, Hiller István megőrizte presztízsét, és mondhatta, hogy az történt, amit ő várt.

Az SZDSZ esete bonyolultabb. Az SZDSZ rosszul kommunikálta ezt az ügyet, mert ellentmondásos üzeneteket küldött a liberális szavazóknak. A "ne legyen pártpolitikus" követelménye mögött valójában a "ne legyen annyira szocialista, mint Szili" érv volt kiolvasható. Akkor miért volt elfogadható a párt számára Glatz Ferenc? Ellentmondásba került önmagával az SZDSZ Mécs Imre jelöltsége miatt is. Mécs minden szempontból ideális jelöltnek tűnt: '56-os hősként Göncz Árpád méltó utódjaként mutathatták volna be, utalhattak volna vele a párt rendszerváltó gyökereire, ráadásul Mécs még a jobboldal által is nehezen támadható jelölt lett volna. Ám a saját maguk által megfogalmazott követelmény miatt az SZDSZ nem tudta vagy merte vállalni. Az sem volt világos, hogy ha négy héten át kategorikusan elutasította a párt Szili Katalint, akkor négy hét után miért indított online kampányt, amelyben megkérdezte tagjait és szimpatizánsait, hogy támogassa-e Szili Katalint? Az, hogy a pártnak hoz-e szavazókat a jelölési vita, azon múlik, hogy a liberális szavazók indokolt határozottságnak, erőnek vagy felesleges makacsságnak tartják-e a párt álláspontját.

Az MDF jórészt kimaradt a köztársaságielnök-jelölés körüli vitából, inkább nem kockáztatott semmit. Dávid Ibolya nyilatkozataiban Sólyom Lászlót, sőt még Szili Katalint is támogathatónak tartotta, ám inkább a két kormánypártot ostorozta a szerinte szappanoperához hasonlító procedúra miatt. Véleménye egyébként találkozott a Tárki közvélemény-kutatása által jelzett többségi véleménynyel, amely szerint a jelölési hercehurca a szavazók háromnegyede szerint ártott a kormánypártok megítélésének.

A legügyesebbnek azonban a Fidesz bizonyult: a nép általi kvázi köztársaságielnök-választási kampány kiváló marketingötlet, ráadásul ismét a cselekvőképes Fidesz képét sugallja a cselekvőképtelen, marakodó kormánypártokkal szemben. És persze eltereli a figyelmet a szőlőbotrányról...