Elfogyott a pesti műsor
Szakosztályvezetőjük valamivel konkrétabban fogalmazott, miszerint a szakadék szélén egyensúlyozó klubtól nem remélhetnek semmit, új szponzorok irodáiban hiába kilincselnek, s ez mind eltörpül ahhoz képest, hogy jó, ha három-négyszázan váltanak jegyet - a rangadóikra.
Egyedi eset, nyugtathatná magát a pesti sportbarát - amennyiben egyedi volna. Miközben a vidéki kosarasvárosokban egymás lábát tapossák a drukkerek, a kézilabdás főhadiszállásokon meg folyamatos csarnokbővítéseken töprengenek, itt, a "központban" szülők nosztalgiáznak a jobb híján mesékből élő gyerekeknek arról, hogy volt ám errefelé egyszer, valamikor, nem is olyan nagyon régen... De lassanként az emlékek is elhomályosulnak.
Csak, ami elsőre beugrik... Persze, hogy a Nemzeti Sportcsarnok volt a fellegvár. A lépcsőn guggolva bámult Honvéd-MAFC kosármeccsek például komoly versenyt vívtak a pingpongozók Tízek-bajnokságaival, Szuper Liga-mérkőzéseivel és a bokszolók Honvéd Kupáival. Hajdan a NIM női röplabdázói (akiket jószerével Vitár Róbert felejthetetlen közvetítésrészlete őrzött meg az utókor számára: "Buzekné, ahogy a férje szokta, hátulról") BEK-et nyertek; a Csepel sem volt akármi (Buzekkal); a Vasas női kézisei Sterbinszkystül, Gódornéstul, Angyalostul vagy a Honvéd férficsapata Európa tetején Kovács Péterrel és társaival. Volt valamikor "ütős" BSE meg MTK női kosárlabdában, Bild Katalin-féle csoda KSI; volt hoki - vagy legalábbis annak nevezett játékféle -, de közönség mindenképpen a kisstadionbeli Fradi-Dózsákon. Volt sportélet Pesten.
Most meg sporthalál van?
Csapatot mindenesetre alig találni. Sinka László szimplán döbbenetesnek mondja a jelenlegi állapotot. Ha a saját szemünknek nem is, neki higygyünk bátran: 1993-ig volt a röplabda-, azóta a kézilabda-szövetség főtitkára. A rendszerváltás körüli időkre teszi a pesti sport "leváltását", mivel az állam akkor kezdett kihátrálni a prosperáló nagyegyesületek mögül. A privatizációt tartja a hanyatlás másik okának; nevezetesen azt, hogy a szintén eredményes vállalati klubokat fenntartó cégek magánkézbe kerültek, s az új tulajdonosok sok mindenre éreztek késztetést, az élsport finanszírozására speciel nem. Ugyanakkor a budapestiekből hiányzik az egészséges lokálpatriotizmus, s ez adminisztratív szinten is megnyilvánul: a fővárosi önkormányzat éppúgy nem tartja fontosnak a sportklubok felkarolását, mint a kerületi hivatalok többsége. A nézők sem véletlenül fordultak el korábbi kedvenc egyesületeiktől - magyarázza -, hiszen a pénz fogytával az utánpótlásbázisok szűkültek, a kevesebb gyerekhez értelemszerűen kevesebb rokon, barát, ismerős kötődik, s a lelátókon jóformán a kemény (többnyire kőkemény) mag maradt csupán.
Valamikor csupa nagy szám volt, ma csupa kicsi van... A legdrámaibb korszakot alighanem a röplabdasport élte meg, amelynek férfi szakágában még tizenöt évvel ezelőtt is hét pesti csapat szerepelt az első osztályban. Ma egy sincs. Ehhez képest a nők helyzete idilli: az akkori tíz helyett most három együttes játékosai ütik a labdát a fővárosban. A férfi kosár négy, egyenként meghatározó alakulatából mostanra egyetlen középszerű maradt, a nők ötjéből kettő. Az amúgy a nemzetközi porondon irigykedve bámult magyar kézilabdázás sem dicsekedhet olyan nagyon Pesttel: a még életben tartott két férfi és három női társulat zöme vízhordó csak a sportág nagy csapatában.
Van azért jó hír is. Vízipólóban például még javultak is az arányok. Noha műkedvelővé lett az egykoron világverő - a "középső" Szívóssal felálló - OSC, az európai medencékben még mindig aratnak a budapesti csapatok, a BL-címvédő Honvéd, s olykor a Vasas. Sőt: a másfél évtizeddel korábbihoz képest nőtt az OB I-ben szereplő fővárosi együttesek száma, amit Martin György sportági elnök azzal magyaráz, hogy "a vízilabdát zömmel értelmes emberek játsszák, akik később, a civil szférában pozícióba kerülve a póló javára fordítják kiterjedt kapcsolatrendszerüket".
Martin amúgy a kilencvenes évek elején a pesti labdasportok szinte mindegyikébe komoly garnitúrát delegáló Tungsram Rt. sportot is felügyelő vezérigazgató-helyettese volt, s mint ilyen igencsak képben van a mára kialakult általános nihilt illetően. Azt mondja, amikor cége amerikai tulajdonba került, a vezetők kijelentették, hogy az ő üzleti filozófiájuk nem ismeri az élsport támogatásának fogalmát. Az egyesület - a korábbi Vasas Izzó - ma már nem is létezik, az újpesti létesítmények (a futballstadion, az uszoda, a sportcsarnok) kizárólag a vállalat dolgozóinak felüdülését szolgálják. Támadhatatlan koncepció.
Az FTC-ből származó friss hír szerint egyébként a kézilabdások keserveiről szóló sajtóbeszámolók hatására már összegyűlt a holnap megéléséhez feltétlenül szükséges pénz egy része. A tűzoltás a jelek szerint sikerrel járt, de mi lesz holnapután? És érdekel-e ez bárkit is? A kérdések költőiek, a gondok prózaiak. Vagy inkább drámaiak.
Sinka megjegyzi, "az a legnagyobb baj, hogy Pesten fölnő egy generáció, amelynek a mindennapjaiból kimaradnak a sportélmények, a közös drukkolások, a győzelmek utáni ünneplések".
Téved. Már föl is nőtt egy.
