A közeli jövőben (is) sok minden lesz palástolható; ez a konfliktus aligha. Az új pápának nem lesz olyan szerencséje a világgal, mint elődjének az Egyesült Államokkal volt. Az ottani római katolikus egyház mély válságát ugyanis a szó szoros értelmében elfedte, hogy a "vallásos (ám döntően nem katolikus) jobboldal" a kereszténység minden árnyalatát egy táborba tudta gyűjteni a római pápa által maradéktalanul helyeselt célok, például az abortusz, az eutanázia és a "melegházasság" ellenében.

Ha való világnak tekintjük a nyomornak és az AIDS-es fertőzöttségnek azokat a hatalmas térségeit (Latin-Amerikától Afrikáig), ahonnan egyébként a római katolikus egyház a legtöbbet merít új hívekben, akkor el kell gondolkodni annak a papnak a képtelen helyzetén, ki az abortuszt kárhoztatja olyan környezetben, ahol a "vég nélküli szülés" csak a nyomorúságot gyarapítja, de azt kilátástalanul; vagy aki szót emel az óvszerhasználat ellen, holott a házasfelek egyike (tízmilliókról van szó) bizonyítottan AIDS-fertőzött.

Ez kétségen felül nem annak a kontinensnek a problémája, ahol az új pápát megválasztották, s ahol az egyházfejedelmek körében amúgy nagy hajlam van II. János Pál tanainak feltétel nélküli követésére. Vajon megengedhetik-e maguknak a harmadik világ bíborosai és püspökei azt a luxust, hogy a dogmát ismételgessék kérlelhetetlenül? - merengek magamban. Ha ezt teszik, eltaszíthatják maguktól az őket érzéketlennek hívő - de reményeiket éppen hogy az egyházba helyező - tíz- és tízmilliókat. Ez a mai katolicizmus egyik súlyos paradoxona.

Kényelmes, de nem helyes ebben az összefüggésben egy "liberális fordulat" igényét emlegetni. Ami tudniillik liberalizmusnak tetszhet a gazdag Nyugaton, az a legkevésbé sem az a fejlődő (vagy épp alig fejlődő) világ jelentékeny részén. Csak a való élet elemi parancsa. Ez nem szabadosság, nem a "választásra formált igény" - közönséges szükség.

Amitől még - sajnálatos módon - a világ gazdagabbik felén élő katolikusoknak a szexuális élet és a fajfenntartás formáinak szabad megválasztására formált igénye, mint erősödő trend, folyamatosan kitapintható. Megkeresztelt emberek milliói fordítanak hátat az aktív vallásgyakorlásnak, mert azt tapasztalják, hogy az egyház korlátozni kívánja őket választásuk szabadságában. Ez a szabadságfogalom egyébként - kétségkívül protestáns ihletésre - kiterjeszthető magára a papi hivatásra is, ahol a cölibátushoz és a "csak férfiaknak!" elvhez való ragaszkodás válik egyfolytában anakronisztikussá. Ez is kihívás az új pápának; nem lesöpörhető, nem elhallgatható. Létét kisebb-nagyobb engedetlenségek, lázongások erősítik meg újra és újra. (Miket csak a néhai egyházfő abszolutista eszözeivel tudtak leszerelni.)

Voltaképpen érdekes, hogy II. János Pál, aki történelmi léptékű bocsánatkéréseivel oly utánozhatatlanul volt képes oldani "más" vallások, hitfelekezetek gyanakvását Rómával szemben; s aki a keresztény-muzulmán párbeszéd szorgalmazásával Bushéknál (a konfliktust is vállalva) jóval előbb ismerte föl, hogy a muzulmán Nyugat-ellenesség veszedelmes keresztényellenességbe is átcsaphat - nos, hogy az elhunyt pápa reálpolitikai érzéke miért mondott csődöt akkor, amikor a saját világáról volt szó? Tagadható-e, hogy ez a problematika kezelésre vár? Aligha. De II. János Pálnak nagyon hosszú árnyéka van. Alóla a római egyház egy darabig biztos nem bújik ki. Már csak azért sem, mert Joseph Ratzinger (XVI. Benedek) maga is része volt ennek az árnyéknak; elég nagy része. Fülembe cseng az a minapi mondata, hogy nem engedjük a katolikus egyház hitelveit "felvizezni".